Az Országgyűlés megy újabb nekifutással elfogadta a az állami földek egységes kezeléséről szóló törvény módosítását, amely a Nemzeti parkok igazgatóságainak kezeléséből a nemzeti földalapba "sorolja át" a védett területeket is. Ezzel könnyen lehet, hogy kimondták a halálos ítéletet a Hortobágyon gazdálkodó állattenyésztők vállalkozásai felett is.
Mária Terézia óta tudjuk: ahhoz, hogy a birkát nyírni, fejni lehessen - etetni kell. Olybá tűnik, a máig igaz alapvetést „csak” a kormányzat nem ismeri. Azt gondolják, hogy a Hortobágyi Nemzeti Park területén korábban legelővel rendelkező állattartók, akik a korábbi földbérleti pályázatok vesztesei lettek, majd „megoldják” valahogyan a jószágaik takarmányozását.
Az évtizedek alatt, apáról fiúra szálló állattartás a semmibe látszik veszni. Ezzel együtt családok százainak kilátástalan a helyzete, ráadásul cinizmusba torkollanak a rendezésre törekvő javaslatok. Bizonysága ennek Fazekas Sándor agrárminiszter emlékezetes szégyenletes „bujdoklása”, a kisemmizett gazdák elől. A Debrecenhez közeli Derecskére mindig szívesen látogat az agrárminiszter, megjelenése menetrendszerű, bár az oka nem tudható. Legutóbb a településen személyesen adott át egy felújított vadászházat, s ezt az alkalmat akarták felhasználni a gazdák arra, hogy „megbeszéljék a panaszaikat” Fazekas Sándorral, őt azonban nem sikerült kicsalogatniuk az ünnepség színhelyéről. A gazdák türelmesen álldogáltak a kapuban, hátha meghallgatják őket, de csak a miniszter titkára állt ki eléjük: ne ácsorogjanak ott, a főnöke nem ér rá, éppen a vacsoráját fogyasztja.
Orbán Viktor már több mint egy éve utasította a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalt (KEHI): vizsgálja felül a földhasznosítási pályázatok nyertes szerződéseinek szabályszerűségét, mert a gazdák nála is panaszt tettek, hogy olyanok szereztek birtoktesteket, akiknek korábban semmi közük nem volt az állattartáshoz, gyakran a mezőgazdasághoz sem. Hiába panaszkodtak, hogy a döntés mögött szemérmetlen földmutyi áll, a nyertesek valójában csak az Európai Uniós támogatásokra hajtanak, az új tulajdonosok jó pénzért, „alvállalkozó” állattartóknak adják tovább - bérbe - a puszta legelőit. De a hatóságokat mindez nem hatotta meg.
A kérődzők téli szállásról való kihajtása Szent György napjához kötődik, csakhogy idén nem volt hova terelni mintegy 40 ezer anyajuhot, és vagy 5 ezer szarvasmarhát. Akik eddig „saját jogon” megtehették ezt, azoknak most alkudozniuk kellett a föld új tulajdonosaival, akik elzavarták a legtöbbjüket. A nyájakat visszaterelték a téli szállásokra. A nehézkesen, de elindult vizsgálatok a több száz hasznosítási pályázatból csupán tucatnyiban találtak hibát, ennyi szerződést kell újra kötni. Gyanítom, a szám nem valós, noha mint azt Nagy István államtitkár kifejtette: „a korrupciónak még a gyanúja sem merült fel”, vannak ugyan „kisebb formai hiányosságok”, de azok nem jogsértők. A kormány embere úgy gondolja, ha töredékét kapják a gazdák a korábbi területnek és a támogatások révén százmilliókat kaszálhatnak a pályázat nyertesei, az rendjén van, még belefér a jogállami keretekbe.
Ha a tárca vezetői inkognitóban, rangrejtve tartanának egyszer határjárást, saját szemükkel győződhetnének meg a hajdúsági településeken lakók nincstelenségéről. Tapasztalhatnák, hogy a rendszerváltozás után a parasztság miként kapaszkodik a negyedévszázad alatt megteremtett, napi létezését jelentő állattartáshoz. De nem, Fazekas miniszter inkább falatozik a terített asztalnál, vadászházat avat a pusztán, elnézi, hogy tizedelik az állatvilágot, tönkreteszik a növényvilágot, és csodálkoznak, hogy megborul a hortobágyi ökoszisztéma. És ehhez a mostani törvénymódosítás is szabad utat adhat.
Érdekel ez még valakit? Aradi Csaba, a Nemzeti Park volt igazgatója, tekintélyes ökológusa nyilatkozta az UNESCO által világörökségi kultúrtájnak nyilvánított pusztaságról: ha nem legeltetnek a Hortobágyon, semmibe vész a világörökség léte. A legelők karbantartása nem isteni adomány, az okszerű gazdálkodás dönt a jövőjéről. A parlagon hagyott legelők kopárrá teszik az éppen az élővilág által determinált környezeti változatosságot, a róna amúgy is kényes és törékeny ökológiai egyensúlyát.
A gazdálkodók nem politikai hovatartozásuk szerint mérik a kormányzatot, csak szeretnék, ha végre emberszámba vennék őket és nem „számosállatként” bánnának velük. Szembe kell nézniük a kormány diktálta valósággal: állataik egy részének útja, ha lefogy a dága abrak a téli szálláson a vágóhidakra vezet majd. A szakminiszter pedig csak megvonja a vállát, mondván, az állatok értékesítésével megoldódik a juh-és marhatartók gondja. Ő maga talán még elégedett is a válasszal, hiszen a támogatói, a fideszbárók, amúgy sem kevés vagyona tovább hízik.
Hogy a bihari nép legfeljebb serclivel tunkolhat a maradékból? Neki ezzel nincs mit kezdenie. József Attila is megmondta: „aki szegény, az a legszegényebb”. Ma az ország vezetői azt hiszik, az akol melegével is megelégszik a birkának nézett nép.
