Egy munkásfestő emléke

Publikálás dátuma
2015.05.02. 10:10
Számos képet festett a belga bányászvidéken Forrás: Wikimédia
Idén Mons lett Európa kulturális fővárosa (Pilsennel együtt), s ebből az alkalommal a város Szépművészeti Múzeuma egészen rendkívüli van Gogh-kiállítást prezentált. Míg az ilyen „ünnepi tárlatok” általában a leghíresebb festményeket gyűjtik össze a világról, egyfajta kulturális tűzijátékként, az itteni szervezők a van Gogh-kutatás legújabb eredményeit mutatták be.

Van Gogh sokak tudatában különc festőként él, sárga napraforgóiról és a saját maga által lemetszett fülcimpájáról azok is hallottak, akik sohasem foglalkoztak részletesebben a festészetével. Valójában Vincent van Gogh a tizenkilencedik század egyik legrokonszenvesebb és legsokoldalúbb festője és művészegyénisége volt. Hihetetlen szorgalommal csiszolgatta festői technikáját, rengeteget olvasott, igazi írói tehetség sugárzik öccséhez írott leveleiből, és két évig az evangéliumot hirdette a belga bányászvidéken. Ez utóbbi tevékenysége mai értelemben legalább annyira számított szociális munkának, mint hittérítésnek.

A kiállítás alaptémája Vincent van Gogh két, Mons környékén, a Borinage bányavidéken, szegénységben és tanulásban töltött két éve. Vincent először csak Theo öccséhez küldött leveleiben írt a bányászok nehéz életéről, a sok száz méter mélyben folyó kemény munkáról, a mindennapi veszélyekről, az örök félhomályra kárhoztatott bányalovakról. Aztán rajzolni is kezdett, és ahogy írta, megérintette a „nagy kémények, a hatalmas szénhegyek és a bánya-aknák” látványa.

1878-ban, huszonöt évesen érkezett a belgiumi Mons melletti Borinage bányavidékre, egy nagyon egyszerű kunyhóban telepedett le, és naponta látogatta a szegény bányászcsaládokat. Érzékeny lelkét mélyen megérintette mindennapi küzdelmük a legelemibb életfeltételek, a betevő falat biztosításáért. Van Gogh itt kezdett el rajzolgatni, itt értette meg, hogy festőnek kell lennie, és ifjúkori vallási rajongása fokozatosan művészi hivatássá alakult át.

A Sjaar van Heugten kurátor vezette tudományos tanács kimutatta, hogy van Gogh egész életművén végighúzódnak a bányavidék emlékei, egészen tragikus haláláig előszeretettel festette a nehéz fizikai munkát végző embereket, és szegényes környezetüket. Leghíresebb festménye, a megindító és mellbevágóan őszinte Krumplievők több előtanulmányát is láthatjuk a kiállításon. Nyomon követhetjük, miként szakított elődei romantikus parasztábrázolásával, hogyan mutatta be a szegénységet, a nélkülözést és az emberi csúnyaságot a maga igazi valóságában.

Külön tematikus termekben láthatjuk a falusi kunyhókról („emberi fészkek”, írta róluk), a szövőmunkásokról, a bányászokról és parasztokról készített képeit. Képei és az ugyancsak kiállított levelei mély rokonszenvet, szeretetet és szolidaritást fejeznek ki a nehéz fizikai munkát végző emberek iránt. Sok művész van, akit megérintett a szegények sorsa, de Vincent nem koldusokat, hanem dolgozó embereket, igazi munkásokat ábrázolt műveiben. Tisztelet és részvét: talán ezzel a két szóval jellemezhetnénk leginkább művészetét.

Mons városa többszörösen is ideális hely erre a rendhagyó, Vincent van Goghot a szociális és etikai felelősség festőjeként bemutató kiállításra. Bár az életkörülmények természetesen javultak az 1880-as évekhez képest, a város ma is magán őrzi a vallon iparvidék hanyatlásának jeleit. Miközben a belvárosa tele van értékes műemlékekkel, a lakónegyedek távol állnak attól, amit „nyugat-európai jólétnek” gondolunk. A várost „időtlen idők” óta a szocialisták irányítják, polgármestere Elio Di Rupo, volt belga miniszterelnök, a (vallon) Szocialista Párt elnöke. Di Rupo maga is szegény, ráadásul olasz bányászcsaládba született, második nyelvként tanulta meg a franciát, és kitartó szorgalommal lett előbb értelmiségi, majd vezető baloldali politikus. Kormányfői megbízatásának vége óta szerepet vállal az új, liberális-jobboldali koalíció megszorító intézkedései elleni tiltakozó mozgalomban. A 2015 Európai Kulturális Fővárosává választott Mons polgármestereként pedig a kultúrában is megmutathatja magát.

A van Gogh-kiállítással azt sikerült bebizonyítani, hogy még a művészettörténetben, egy 19. századi festő bemutatásában is lehet baloldali, markánsan szociális tartalmat érvényesíteni. Akinek sikerült megnézni a tárlatot, az másképp látja Vincent van Goghot, mint eddig: a nehéz fizikai munkát végző emberek, a dolgozó szegények elkötelezett festőjének, akiben mélységes szolidaritás élt a munkások iránt.

A kiállítás május 17-ig van nyitva, Mons (hollandul Bergen) vonattal és autóval egy órán belül elérhető Brüsszelből.

Félelmek, démonok és abszurd szituációk

A Madách Nemzetközi Színházi Találkozón tizenhárom ország, húsz előadása szerepelt a Nemzeti Színházban. Köztük akár a világ legjobb társulatai, mint az Odin, vagy a Piccolo Teatro. Kiváló színészeket, remek karaktereket láthattunk, akár sokat is nevethettünk, miközben testet öltöttek a félelmeink is.

Hat nyelven beszélnek a világ egyik legnagyobb színházi alkotójának, Eugenio Barbának, The Chronic Life című darabjában, ahogy más produkcióiban is bevett dolog a többnyelvűség, hiszen messze földön híres társulata, az Odin Teatret, jó néhány náció tagjaiból került össze. Ebből arra lehet következtetni, hogy ebben a színházban kiemelt szerepet kap a szó. Pedig sokkal kevésbé, mint a mi nagyon is szóközpontú, realista hagyományú színházunkban. Nem véletlen, hogy Barba nem enged szinkrontolmácsolást, feliratozást, pedig így nyilvánvalóan elvész a szövegbeli közlés jelentős része. De nem ez a fontos számára. Annál, hogy mit mond a színész, sokkal lényegesebb neki, az, hogyan mondja. Milyen hanglejtéssel, érzelemmel, belső feszültséggel, szeretettel, vagy gyilkos indulattal. Színészei prózáját is kottázni lehetne, mint a zenét. Szemünket becsukva, nem látva őket, szövegüket sem értve, is megérezhetnénk erőteljes hangulati hullámzásaikat. De közben mozgásuk is finoman, jelentéstelien kódolt, idős korukra is kimunkált maradt a testük, akár az ujjuk percének moccanása, arcuk valamennyi rezdülése hangsúlyosan fontos lehet.

2001-ben járt utoljára Magyarországon a társulat, de addig,1985-től kezdődően, jött két-három évente, és gyakran nem csupán egy produkcióval, hanem többel is. Ilyenkor jó néhányan ott tanyáztunk az őket vendéglátó Szkéné Színházban, illetve a Műszaki Egyetem tornatermében, amiben szabadon használva a teret, döbbenetes mágiával játszottak. Borzongatóan érezhettük, milyen az, amikor valakik életformaszerűen, éjt nappallá téve, állandóan tréningezve, folyamatosan kísérletezve, a saját személyiségüket és testüket újra és újra feltérképezve, fejlesztve, a maguk teremtette színházi laboratóriumnak szentelik egész létezésüket. Jól mozognak, táncolnak, énekelni, hangszeren játszani is tudnak, minden lehetséges eszközt felhasználnak a minél komplexebb hatás érdekében. Megmutatják a démonainkat, miközben hittel teli szertartást csinálnak a színházból, soha nem a konkrét aktualitást, hanem a mágikust, az ősit keresik benne, amit társítanak korunk zaklatott alaphangulatával.

Viszonylag zárt közösségek veszélye az elfáradás, az önismétlés, a kanonizálódás, színház esetében pedig az, hogy ami valaha revelációnak hatott, ma már nem annyira ütős, ami egykor forradalmi volt, beépült esetleg temérdek teátrum munkájába, de már kissé múzeumi. 2001-ben is volt ilyen érzésen az Odin néhány előadásával kapcsolatban, csodáltam, leborultam a hihetetlen eszköztára előtt, de már nem kólintott fejbe annyira, mint korábban.

Ezúttal pedig, mivel két oldalról ültük körbe a játékteret, és szokás szerint a fényt se húzták le annyira, hogy ne lássuk jól egymást, figyelhettem nézőtársaimat, és észrevettem, hogy a legtöbbjük bizony nem került „transzba”, és esetleg nem is tudja mire vélni amit lát, nincs rá elementáris hatással a produkció, ami már a képzeletbeli harmadik világháború után játszódik. Barba-nak kezdetektől kínzó témája volt a halál, ez most még inkább fölerősödött. Embernagyságú bábot sem először használ, szeret eljátszani a holt anyag megelevenítésével, ugyanakkor néhány fokozott jelentőségű tárgy szinte élőlénnyé értékelődik föl nála, miközben azt is meg tudja mutatni, amikor az előbb még nagyon is eleven testből reménytelenül kiszáll a lélek. Elfogultan szeretem ezt a színházat, de kényszerülök látni, hogy bár még mindig van bámulatos energia, hit, azért megkopott már a fénye.

A Faulkner.Csend előadásában viszont maguknak a világot jelentő deszkákon helyet követelő fiatalok keresik a személyiségüket és az eszközeiket, szintén nem a szövegre a fő hangsúlyt helyező előadásukban. Faulkner A hang és téboly című híres regényét csak alapanyagnak használják a Moszkvai Művész Színház Iskolastúdiójának tagjai, Viktor Rizsakov rendezésében. Lényegében helyzetgyakorlatok sorát kreálják belőle. Egyáltalán nem tartanak be kronológiai sorrendet, egy szereplő bőrébe akár többen is bújnak, hevesen, fantáziadúsan, nagy kedvvel játszanak és játszanak, jókora vehemenciával, számtalanszor keresztül-kasul benyargalásszák a színpadot.

Megjelenítenek alapszituációkat, és közben próbára teszik magukat. Van durcás féltékenykedés, mindinkább bedurvuló, pofozkodós verekedés, van persze szerelem és tömegjelenet éppúgy, mint röpke monológ. Van téboly, felfokozott őrület, és eszelős hangerő, de van elérzékenyülés, líra és feszült csend egyaránt. Időnként ez már túlhajtott, a sok futkosás, a felpörgetett tempó, a mindent akarás lelkesültsége, időnként már-már monotonná válik, de összességében élvezetes, tehetséges, örömtelien nagyra törő a produkció.

A milánói Piccolo Teatro Belső hangok című előadása pedig a befutottak, befutott produkciója, hiszen már több mint háromszázötvenszer adták. Szinte mindenki az Oscar-díjas A nagy szépség című film főszereplőjét,Toni Servillót akarta élőben is látni. Ő maga rendezte, és a főszerepét is játssza a Belső hangok című Eduardo de Filippo darabnak. Egészen kiváló benne a többi színész is, például a testvére, Peppe Servillo. Ez egy kesernyés komédia arról, hogy a főhős gyilkossággal vádolja a szomszédos családot, de maga sem biztos benne, hogy amiről beszél, az álom volt-e, vagy valóság, hogy jogos bejelentő-e, vagy aljas, másokra bajt hozó vádaskodó.

Na, ebből aztán lesz kalamajka, az érett színészek is nyargalásznak annyit, mint ifjú orosz kollégáik, sokat nevettetnek is, abszurdabbnál abszurdabb szituációkba keverednek, groteszk alakítások teljes tárházát megteremtve. Egészen kiválóak a karakterek, akár vásárian harsány, mulatságosan torz pofák, de valahogy mindegyikük szemében ott a rémület, meg az értetlenség, hogy bármelyik pillanatban bármelyikük lába alól kicsúszhat a talaj. A Piccolo, csakúgy, mint az Odin, a világ egyik legjelentősebb társulata. Szellemi arculatának megteremtője, Giorgio Strehler, már csaknem nyolc éve halott, de egykori színháza, szerencsére, nagyon is tovább él.

Szerző

Sötét jövőképek, beteljesületlen remények

Publikálás dátuma
2015.05.02. 10:00
A bukarestiek A viharral érkeztek FOTÓ: MITEM
Látványos, figyelemreméltó ötletekkel teli, tündérmeseként állította színpadra Alexander Morfov, a Szófiai Nemzeti Színház igazgatója a bukaresti "I.L. Caragiale" Nemzeti Színház színészeivel Shakespeare A vihar című darabját. A bukaresti társulat elég gyakran megfordul Magyarországon és minden alkalommal, amikor nálunk járnak, megcsodálhatjuk a román színészek magas szintű szakmai tudását, egyedülálló mozgáskultúráját. Ezek a jellemzők a MITEM-en játszott A viharban is szembetűnőek voltak.
A bukarestiek A viharral érkeztek FOTÓ: MITEM

A bukarestiek A viharral érkeztek FOTÓ: MITEM

Morfov előjátékként és aztán az előadásba is belerendezett színház a színházban jeleneteket. Az elején Nikola Toromanov hatalmas, bárkaszerű, könyvekkel teli díszletén melegítenek be a játszók, zenélnek egy kicsit, énekelnek. Aztán megjelenik a száműzött, hajótörött Prospero, hogy lányának Mirandának felfedje megmenekülésük titkait. Ion Caramitru, aki egyébként a színház direktora is, pulóveres vívódó értelmiségiként jeleníti meg Prosperót, akinek még kezében van a sziget feletti hatalmát biztosító varázspálca, de ereje fogytán, alattvalói Caliban és Ariel idő kérdése, mikor pártolnak el tőle. Egyre inkább csupán könyvei jelentik az oltalmat, de már ez a közeg sem teljesen biztonságos. A józan észt és az értelmet is kikezdte az idő. A csábító hatalom, az árulás dívik igazán, az alulról jött terpeszkedőké a világ.

Az előadás erőteljesen szól a szabadság problematikájáról, Caliban és Ariel mindent megtesz a szabadulásért, de amikor teljesen szabaddá válhatnának, rájönnek, már nem is tudnak igazán a szabadságukkal mit kezdeni. Ariel (Istvan Teglas) és tündér csapata futószalagon halmozza a varázslatokat, nem ismernek lehetetlent. Ariel néha csábító nimfaként hálózza be áldozatait. Az előadás egyik fő erőssége a remek színészi csapatjáték és ebben Ariel és csapata jeleskedik, illetve Stephano és matróztársai is. Utóbbiak sok humoros ötletet és epizódot kapnak a rendezőtől. Még egy látványos szinkronúszó paródia is bekerült az előadásba. Morfov mintha nem hinne az igazi szerelemben, Miranda és Ferdinand szerelmét kissé zárójelbe teszi, illetve szerelmes világslágerek bejátszásával olykor a giccs kategóriájába helyezi. Miranda rendkívül kötődik édesapjához, kapcsolatuk érzékletesen jelenik meg, szinte az egyetlen kötelékként, amely kizárja az árulás lehetőségét.

A rendező fantáziája főként az első részben szárnyal, a másodikban már mintha inkább a történet lebonyolítására koncentrálna. Az előadás vége szomorúba vált, hiszen miután a szerelmesek egymásra találnak és jöhetne a boldog végkifejlet, visszacsöppenünk a szigetre és kiderül, az egész vihar csupán álom volt és minden változatlanul marad, száműzöttség, magány és az ezekkel járó beteljesületlen remények.

Emma Dante Európában keresett független társulata a Sud Costa Occidentale, melynek a finanszírozásába Palermo városa is beszállt, eddig nem járt Budapesten. A mostani MITEM-re a Verso Medea (Médea dala) című előadással érkeztek, amely Euripidész története nyomán született. Korábban Emma Dante csapatát már Alföldi Róbert is meghívta a Nemzetibe, de akkor a vendégjáték nem jött létre. Ezúttal viszont eljöttek és erős hatású felkavaró produkcióval örvendeztették meg a közönséget. Két énekes, a Mancuso fivérek indították az előadást. Énekük első hallásra különösnek hatott, aztán egyre inkább meg lehetett szokni az olykor visító hangzást. Drámai, imaszerű szicíliai dallamok hangoztak el, a közönség egy része először nevetgélt a hallottakon, de aztán fokozatosan a dalok elérték a drámai hatást, annál is inkább, mert az előadás felépítésében fontos szerepet töltöttek be. A korinthoszi asszonyok kara mellett, az asszonyokat egyébként macsó férfiak játszották, szintén egyfajta megduplázódott kórusként szerkesztődtek be a zenei részek az előadásba.

Az is elképesztő volt, ahogy az elején nőalakokba bújt férfiak pletykáltak Médeáról, szabad szájúan, az egész tényleg, mintha a szicíliai utcán játszódott volna. Emma Dante alapvetően az euripidészi történetre alapozva meséli el Médea tragédiáját, de gyakran betold kortárs szövegrészeket, amelyek, mint a közönségtalálkozón kiderült, a színészek improvizációjából születtek. Médea kismamaként, terhesen jelenik meg a színen. Aztán a szülést a korinthoszi asszonyok (férfiak) vezetik le. Végletes érzelmek csapnak össze. Minden színész a saját dialektusában szólal meg, valaki nápolyi dialektust használ és van, aki mást.

A játék egységes és autentikus, a figurák hiába van szó Kreonról, Iaszónról, vagy Médeáról nagyon is kortársak. Elenea Borgogni képes Médea drámáját, döntéseit és végül szörnyű tragédiáját elénk tárni, megjeleníteni. Katartikus, ahogy altató dalt énekel gyermekének, akit később kétségbe esésében meggyilkol. Médea és Iaszón találkozása mindent felperzsel. Az egyik jelenetben a nő és a férfi hol eszeveszetten csókolja egymást, aztán ugyanolyan erővel pofozkodnak. Legvégül minden odalesz, a Mancuso fivérek zenéje és éneke messzire hallatszik.

A jövő sötét, Médea gyermekének meggyilkolása után Korinthoszban nem születik gyermek, hiszen a korinthoszi asszonyok, tulajdonképpen férfiak. Furcsa csavar a megkapóan friss, sodró erejű játék végén.

Szerző
Témák
MITEM