De mi a vége?

A közönségkedvenc Argo után tizenegy évvel itt az Argo 2. Árpa Attila filmjében a főszerepeket ismét Kovács Lajos, Scherer Péter, Bicskey Lukács és Kiss József játssza, mellettük Kulka János, Bán János, Nagypál Gábor és Oszter Sándor kap fontos szerepet.

Mozivásznon vicceskedni a filmvilág egyik legnehezebb dolga, pláne, ha közben üldöznek, lőnek, kaszabolnak. Árpa Attila arra a felismerésre épít, hogy a bunkóságból sok humor fakad, a kis magyar bunkóságból valamivel több is. A speciális magyar bunkóság dicsőül meg Árpa akciókomédiájában, az Argo 2-ben is. Nem újdonság a filmművészetben a bumburnyákságból humort fakasztani, de magyar filmben bátran odatenni azt a nagyon jellegzetes közép-kelet-európai (!) bumburnyákságot egyrészt ritka, másrészt szórakoztató is.

A „Hollywood-sztájl” persze vastagon ott van az Argo 2 vásznán, de a „magyar gyökér” többszörös tündöklése határozottan egyéniséget kölcsönöz a szokvány akciópaneleknek. A több mint egy évtizede közönség-kedvenccé előlépett első rész után a folytatás semmivel sem erőtlenebb a maga kevert műfajában. Van itt vérpermetes akció, gengszterparódia, iróniába mártott alvilági komolykodás, karikaturisztikusan felskiccelt nemzetközi bűnszövetkezet, piciny nindzsa-utánzat, azaz a viccesség sokfélesége, ami az alkotó vállalkozó egyéniségére vall. A humor hullámain a film olykor egész nagyszerűen játszik a kisszerűséggel.

Árpa Attila ismeri az illemet is. Név szerint mond köszönetet a végcímlistán a pénzosztó filmalap vezetőjének, ami derék dolog, meg is van az oka rá. Látunk igazi autót felrobbanni, igazi vállról indítható rakétát elsuhanni, házat lángolva összedőlni, vadászgépet cirkálni, s még igazi tankot is látunk araszolni a magyar-szlovák határon át, ami nem semmi. (És nem is kell, hogy 1968 az eszünkbe jusson, mert itt egy aprócska romabalhé folyik, picikét berángatva magyar földre Kusturica hangulatait.)

Igazi kebeldagasztó kellékek, amelyek a nemzeti akciófilm megszületésének nemes célját szolgálják. Nem beszélve arról, hogy a történet indítása vérbeli hollywoodi akciófilmnek látszik. Jéghideg monokrómia, csupa nagystíl, a’la amerikai blockbuster: felhőkarolós világvárosi színhely, japán alvilági figurák, felpörgetett ritmus, irtó gyors képvágás, igazi hamisítatlan utánzat. Más kérdés, hogy a divatos kapkodásban épp csak kikövetkeztethető, hogy a következő két órában miért is folyik a nemzetközi kiterjedésű ádáz balhé.

Az első nevetés akkor hangzik fel, mikor kiderül: cél egy floppy-matuzsálem megszerzése, amely felmérhetetlen értékű, a világon egyetlen példányú magyar darab. Aztán megjelenik Kulka János is, azaz János szan (bravó!), mint a félelmetes Fekete Lótusz nindzsa. Az indításnak van stílusa: vicces ráhangolás arra a játékosságra, amivel a film az akcióműfaj minden eszközét rém komolykodva úgy használja, hogy mindig rátesz még egy lapáttal. Árpa Attila tud akciófilmet rendezni, még Hollywoodot is tudja utánozni, és tudja, kitől érdemes ellesnie fogásokat (Ritchie, Kusturica, Tarantino), hogy a műfajban a vér mellett a játékossági is helyet kapjon.

Nagyszerű színészek lépnek ismét a színre. Az első részben már kultfigurákká népszerűsödött négyes csapat, Kovács Lajos, Scherer Péter, Bicskey Lukács és Kiss József ismét nagyon szórakoztató. Mindegyik a maga módján gyökér. Amikor például a szokásos akcióműveletekkel betörnek egy trezorba, a legbunkóbbiknak sikerül egy híres festménybe úgy belelépnie, hogy aztán az egész ásító inas vászna felhasad. A másik rátalál a koronára, megijed, hogy ő tett benne kárt, ki akarja egyenesíteni, és ekkor történik a baj.

Amikor Bicskey Lukács – aki korai halála miatt már nem érte meg a bemutatót, pedig Pszichóként titokzatosabb, félelmetesebb és halhatatlanabb figurát teremt elénk, mint valaha is gondoltuk volna egy akcióhősről -, a négyes társaság hallgatag tagja összecsap Kulkával, a rejtélyes nindzsával, nem elég, hogy a földön kaszabolják egymást, hanem egy kútágas rúdján egyensúlyozva ontják egymás vérét.

Scherer káprázatos naivitással adja elő a Bodri Food kétbalkezes tulajdonosát, aki hóna alatt az éppen lemetszett fejjel rájön, hogy a hulla után kell ugrania a folyóba, ha meg akarja szerezni az eltávozott áldozat kocsikulcsát. Az orbitálisan buta bandavezér figurájában Kovács Lajos feledhetetlen. Ő a magyar film örök Woyzeckje, de az Argo megállíthatatlan bandavezérének a szerepében megint csak beszédes archetípus. Elképesztő arca és pillantása van. Semmit nem ért, semmit nem tud, de minden akadályon átnyomul, s el is jut álmai helyszínére, Malibura.

A sztori kellően bonyodalmas ahhoz, hogy mindig legyen másik szál, ami párhuzamosan fut a fő akcióval. Mellékszálból lép elő a fő játékossá Bán János, mint a számítógépek tudora, s végül minden titkok megoldója. Kispénzű értelmiségiként vágja zsebre az egész nemzetközi bűnöző bagázst. Ám hogy ez miként is történik, hogy valójában mi is a floppy titka, azt homályban hagyja a film. Az összecsapott befejezésben egy sor mozzanat teljesen logikátlanul kavar be a történetbe.

Érthetetlen a váratlanul megjelenő Oszter Sándor figurája, felbukkan az egyszer már ronccsá rongyolt furgon, nem tudjuk, honnan, miért és kinek a kezébe jut több százmillió, s főként, halvány sejtelmünk sem lehet, mi is a magyar matuzsálem-floppy világra szóló titka. Mire felvonul a tank, felrobban a ház, támad a vadászrepülő, elhull a férgese meg mindenki más – elfogy a történetből a puskapor. Minden robban, csak a poén nem.

(Argo 2 ***)