Lackfi János néhány napja a brüsszeli magyar kulturális intézetben szerepelt "Milyenek a magyarok?" című könyvének bemutatásával. A meghívó alapján azt hittem, hogy egyfajta vitaest keretében megbeszéljük, milyennek látjuk mi – és a nemzetközi közeg, amely Brüsszelben körülvesz minket – a magyarokat. De tévedtem, Lackfi egy humoros show-t adott elő, amelyet a közönség nevetve fogadott. Lackfi a maradi magyar embert figurázta ki, azt, aki húst hússal és csöpögő zsírral eszik, rengeteg alkohol kíséretében, nem beszél idegen nyelveket, és folyton a „magyar balsors” miatt kesereg. A közönség nagy részét fiatal értelmiségi nők alkották, akik inkább salátát esznek, ritkán isznak szeszes italt, több nyelven beszélnek, és a magyar balsorsról legfeljebb akkor hallanak, ha egy Brüsszelbe látogató hazai méltósággal találkoznak. Így könnyű szívvel nevettek Lackfi János szellemesen előadott poénjain.
Pedig a „milyenek a brüsszeli magyarok” kérdése is megérne egy misét. A brüsszeli magyarság egyrészt jól leképezi a Nyugaton letelepedő honfitársaink jellemzőit, másrészt az uniós intézmények révén igen sajátos karakterrel is rendelkezik. (Az 1990 előtti emigránsokat most hagyjuk figyelmen kívül, bár köztük is van néhány kiváló ember, aki kapcsolatot tart az ”új” magyarokkal.) A hagyományos kivándorlókkal és az Európa szélein kopogtató mostani migránsokkal szemben a ma Nyugatra települő magyarok igen szerencsésnek mondhatják magukat. Uniós tagságunknak és a schengeni rendszernek köszönhetőn könnyen letelepedhetnek, munkába állhatnak Belgiumban. A fapados repülők, az internet és a skype korában az otthon maradottakkal is kapcsolatban maradhatnak. Belgiumban viszonylag magasak a fizetések, jó a szociális ellátás, a gyerekeket szívesen felveszik a helyi iskolákba, ahol amúgy is mindenféle nemzetiség képviselteti magát. Mindez érthetően csábítja a vállalkozó kedvű, idegen nyelveket beszélő, értelmes, fiatal magyarokat.
Úgy tapasztalom, hogy a kiköltözők nagy többsége eleinte nem dönti el, hogy csak néhány évre, vagy végleg Brüsszelben akar-e maradni. Az uniós intézményeknél sok állás eleve meghatározott időre szól, bár aki egyszer megveti a lábát az EU környékén, az igyekszik újabb és újabb szerződést kiharcolni magának. A végleges kinn maradás szándéka fokozatosan érlelődik meg. Fő motivációi egy saját ingatlan megvásárlása és a részletek fizetése, a gyerek(ek) ragaszkodása a környezethez, és a hazai béreknél sokkal magasabb jövedelem. És persze a szabadság szelleme. Ha az ember, ahogy Sting énekli, „legal alien”, törvényesen kint tartózkodó idegen, van pénze és tető a feje felett, akkor nagyon hamar megszokja a nyitottságot, a toleranciát, a sokféle nép, vallás, életfelfogás békés egymás mellett élését. Ebből nem könnyű egy rossz hangulatú, mindenféle gyűlölködéssel megterhelt, ráadásul szegényebb országba visszatérni. Ahol a hazalátogató évről évre egyre több panasszal, nyomorúsággal, ronccsá lett emberekkel, eszelős rendeletekkel és hihetetlen előítéletekkel találja magát szembe.
A Brüsszelben élő magyar hamar észreveszi, hogy a nemzetközi környezetben egyszerűen lehetetlen a Lackfi János által is parodizált, „zsírosan magyarkodó magyar emberként” viselkedni. A megmaradás alapfeltétele az, hogy ugyanolyan tiszteletet tanúsítsunk a különféle idegenekkel szemben, amit tőlük is elvárunk irányunkban. Azt is megtapasztalja, hogy az emberek nagyon keveset tudnak Magyarországról, s amit mégis tudnak, az „Puskáson” túl elsősorban a mai magyar politikai helyzet kritikája. A kinti baloldali és jobboldali sajtó e tekintetben ugyanazt közvetíti nekik. Brüsszelben a becsülettel dolgozó magyarokat egyenként megbecsülik, de más népekkel szemben nincs magyar lobbi, magyar környék, magyar törzshely. A brüsszeli magyarok amúgy hasznos levelező listája is csak szolgáltatásokat, csere-berét, lakásajánlatokat tartalmaz, közös programokról, ügyekről nem szól.
A viszonylagos jólétet és a szabadság szellemét sajnos csak azok élvezik, akik belga vagy nemzetközi munkahelyen, esetleg sikeres vállalkozóként dolgoznak kint. Sokan feketén vagy „szürkén”, többnyire más magyaroknak kiszolgáltatva robotolnak. Egyszer-kétszer magam is találkoztam nehéz fizikai munkát végzőkkel, akik az uniós fizetések töredékéért dolgoznak, és állításuk szerint üres kamionokban alszanak. Ilyen értelemben zárt osztálytársadalomban élnek a kinti magyarok is, a két világ nem érintkezik egymással, s erre nincs semmilyen közös magyar fórum.
A brüsszeli magyarok idővel egyre jobban elfordulnak a hazai politikától. Unják és szégyellik is a magyar politikát elöntő gyűlölködést, ami annyira különbözik a belga belpolitika kedvesen évődő civakodásától. Passzivitásuk azonban csapda is lehet, hiszen a magyar politika végzetes eltorzulása rájuk is visszaüthet. Hiszen kedvező jogi státuszukat, munkájukat, engedélyeiket hazánk uniós és schengeni tagságának köszönhetik. Ennek elvesztése esetén nagyon nehéz helyzetbe kerülnének. Ezért saját érdekükben is érdemes lenne a kinti szabadságból, toleranciából, nyugatos életformából valamennyit haza csempészniük.
