A történet úgy kezdődött, hogy találtunk egy novellát. Johann Sebastian Bach egyik fiáról, Gottfried Heinrichről szól, aki kizárólag zenén keresztül kommunikál. Ma talán azt mondanánk róla, hogy autista.
Bár Johann Sebastian Bach Gottfried Heinrich nevű fia valóban különös szerzet volt, a novella fikció, és aki elképzelte, Jaume Cabré kortárs katalán író. Mi pedig az ő engedélyével magyarra fordítottuk. És mivel nagyon szeretjük Jaume Cabrét, és persze a novellát, úgy gondoltuk, néhány barátunk közreműködésével fel is olvassuk. Mindenkinek, aki hallani szeretné. Ám, hogy még érdekesebb legyen a felolvasás, bizonyos pontokon megállunk, és az előadást az apa, vagyis Johann Sebastian Bach muzsikájával és a fiú, azaz Gottfried Heinrich "ördögi témáján" alapuló improvizációkkal színesítjük. Azért adjuk elő így, hogy többen vehessünk benne részt. Együtt.
A novellát mindannyian úgy olvassuk fel, ahogy tudjuk; ki pontírásban, ki táblagépről. És mert a hozzáférhetőség része minden ember méltóságának, az előadáson a novella jelnyelven is követhető. Május 5-én, az ötödik alkalommal már angolul, Patricia Lunn fordításában. Az angol nyelvű előadással is azt hangsúlyoztuk, hogy a fogyatékossággal élő személy sokszínű. Mert erről valahogy általában alig esik szó.
Aztán a történet úgy folytatódott, hogy nagyon szerettük volna, ha a közönség kérésére többször is megismételt előadásról a novellához méltó filmfelvétel készül. És mivel San Franciscóban éppen a fogyatékosság ábrázolásait bemutató filmfesztivált rendeznek, ez a novella-film pedig több tekintetben is érintett, gondoltuk, elküldjük az összefogással elkészült anyagot. Elküldtük.
Bár lehet, hogy nem kellett volna, ugyanis sem a kép, sem a hang nem volt méltó sem a novellához, sem hozzánk. De még a film készítőihez sem. Mert a film szánalmas lett. Az összefogásból szánalomra futotta. A kép még csak-csak elmegy, de a hangok szerencsétlenül, levegőtlenül olvadnak bele az utcáról beszűrődő zajok zsongásába. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a készítők mindössze egyetlen mikrofont lógattak be valahová a színpad fölé. Nem törődve sem az ember, sem a zongora, sem pedig az orgona hangjaival. A horkolás, vagy a kamerához közel álló ember különös lélegzése csak fokozta megdöbbenésünket. A jelnyelvi tolmács néhány másodperces jelenléte a filmben csupán sejteti, hogy igazat írtunk, amikor feltüntettük a jelnyelvi tolmács nevét azt remélvén, a novella a filmen is minden érdeklődő számára követhető lesz. Tévedtünk, mert kénytelenek voltunk tévedni.
Az összefogásból már nem jutott hozzáférhetőségre...
Nem először és talán nem is utoljára rendezünk olyan eseményt, amely - és most egy elcsépelt szófordulat következik - felhívja a figyelmet... mire is? Hol kezdjem a ma még végtelen listát, hogy mi mindenre kellene felhívni a figyelmet?
A fogyatékossággal élő emberek sokszínűségére? Kinek áll érdekében felismerni ezeket a színeket, ha sokkal könnyebb kultúrában kódolt, évezredes sztereotípiák megszokott, kopott, szürke jelmezeibe képzelni, rendezni, vagy sorsunk áruba bocsátására kényszeríteni valamennyiünket. Így ugyanis nem kell a hozzáférhető, méltó élet megoldásain gondolkodni.
A fogyatékossággal élő személyek tehetségére? Miért, ha már ki vannak osztva a szerepek, arányosan ki vannak számítva azok a - gyakran kritika nélkül piedesztálra emelt - szuperhősök, akik kénytelenek többnek hinni magukat azoknál, akiket valós tehetségük - kapcsolatok hiányában - nem emelt ki az elszürkített tömegből.
A fogyatékossággal élő személyek méltóságára? Miféle méltóság az, amikor sokan közülünk ma is boldognak hiszik magukat azokkal az életmorzsákkal, amelyek másoktól hullanak eléjük, és örülnek, ha valaki végre szól hozzájuk.
A fogyatékossággal élő személyek társadalmi felelősségvállalására? De hiszen erről szólt és szól ma is sokunk élete; íme néhány példa erre az utóbbi év(tized)ből: a két alkalommal Angliában, két alkalommal itthon megrendezett angol nyelvi tábor látássérültek számára és a szponzoroknak adott angol nyelvű karácsonyi műsor, vagy Montserrat Caballé 1999-es koncertje a Zeneakadémián, vagy a 2005-ös cunami koncert, vagy az esélyegyenlőséget remélő és összetartozást hangsúlyozó Összhang koncert 2007-ben a MÜPÁ-ban, vagy a Karácsonyi ajándék, amit a vörösiszap-katasztrófa károsultjainak vittünk...
Tettük, tesszük a dolgunkat anélkül, hogy bárkit arra kényszerítettünk volna, vagy kényszerítenénk ma, hogy a helyünkbe képzelje magát. Ám, aki figyel, beszélget velünk, hallgat ránk, hisz nekünk, bízik bennünk, könnyen, gyorsan megtanulja, hogy a világ ezerféleképpen érzékelhető, így ezerféleképpen élhető. Mindannyian hordozunk valamit, ami másokból hiányzik. És mindenkitől kaphatunk valamit, ami most még belőlünk hiányzik. Ahhoz, hogy bízzak a barátomban, neki nem kell látnia, és az sem baj, ha gép segítségével lélegzik... Ahhoz, hogy bízzunk egymásban, elég, ha embernek tekintjük egymást...
Semmi szükség "érzékenyítésre" vagy elérzékenyülésre; egymásra van szükségünk. Nem kell, hogy bárki is a helyünkbe képzelje magát, arra viszont szükség van, hogy akihez fordulunk, higgyen nekünk.
A fogyatékosság nem játék, és nem üzlet. A fogyatékossággal élő ember élete, nehézségei, gondolkodása és tehetsége nem ismerhető meg sötét szobákban, tízperces kerekes szék-ride-ok lendületében. A fogyatékossággal élő személyek "világa" - bármennyire is áltatjuk magunkat - nem létezik. Csupán annyira, amennyire mindannyiunk külön világa. Nyilván vannak bizonyos sajátosságok, amelyek megtanulhatók, és így, meg is taníthatók. Ebben segít az irodalom, a zene, a festészet, a táncművészet, a filmművészet. Ebben segít a bizalom. Persze csak akkor, ha szembe akarunk nézni saját elgondolásainkkal és elég bátrak vagyunk, hogy fölülírjuk azokat, amelyeket a sztereotípiák és előítéletek formáltak megingathatatlanná, és hogy elhiggyük, összefogásból is csak minőséget alkothatunk.
"Vaknak, parasztnak megteszi!" - terjed generációk óta a mondássá szilárdult gyakorlat, hirdetve előítéleteket és bizalmatlanságot. Félő, hogy ha nem nézünk szembe mindannyian saját előítéleteinkkel, mi fogyatékos emberek hiába vonulunk utcára, hiába játszunk sötétben színházat, hiába rendezünk koncerteket, végül mégis csodabogarak maradunk, akikre leginkább csak saját határaikon belül van szükség. A Magyarországon divatos "érzékenyítés" görbe tükör, és hogy mennyire etikus, már újabb kérdés.
Egyszer talán majd minket is gondolkodó embereknek tekintenek, olyanoknak, amilyenek valójában vagyunk. Hogy milyenek vagyunk valójában? Sokszínűek, egyediek, mint mindenki más. Nos, a "Muzsika ez is..." című előadásból készült filmmel erre akartuk felhívni a figyelmet. Egy pillanatig sem gondoltuk, hogy esélytelenül!