A nemzet tud megbocsátani

A Hungarian Free Press egy angol nyelvű online újság, kiadója egy Kanadában (Ottawában) bejegyzett cég és főprofilként a Kelet-Európában zajló eseményekkel foglalkozik. Néhány napja megjelentettek egy nagy írást a következő címmel: „Egy magyar bélyeg a háborús bűnös fasiszta filmsztárt, Szeleczky Zitát ünnepli”, és a cikk azzal kezdődik, hogy az Egyesült Államokban sokakat felháborított, hogy a Magyar Posta az egyébként nem túl jelentős filmművésznő születésének 100. évfordulójára emlékbélyeget bocsátott ki.

Szeleczky Zitát a Legfelsőbb Bíróság 1993-ban felmentette azok alól a vádak alól, amelyek miatt 1947-ben elítélték, és a magyar jobboldal kezdeményezésére rövidesen Wass Alberttel együtt állami kitüntetést is kapott. Az akkor már idős színésznő nemsokára hazatelepült Magyarországra, és háborítatlanul élt az érdi házában, egészen az 1999-ben bekövetkezett haláláig. De mi volt tulajdonképpen a bűne?

Azonkívül, hogy közismert nyilas szimpatizáns volt, ami természetesen önmagában még nem bűncselekmény, a fő bűnnek az számított a népbírósági tárgyaláson (amit távollétében tartottak meg, mert először Ausztriába, aztán Olaszországba, majd Argentinába költözött), hogy egy „Hungarista Est” keretében elszavalt egy, az orosz támadás elleni védekezésre buzdító verset. Az estet közvetítette a rádió (ekkor már Szálasi volt hatalmon, és az est bevezető előadását egy nyilas államtitkár tartotta), készült róla filmfelvétel is. Ezt a filmfelvételt, mint a nép szenvedései iránt érzéketlen háborús propaganda példáját annak idején a tanárképző főiskolán le is vetítették nekünk. Valóban: miközben tízezrével pusztultak a magyar katonák a fronton, a mindenki számára láthatóan értelmetlen, vesztes háborúban, egy népviseletbe öltöztetett bájdús leányka azt kiabálta a színpadon, hogy nem baj ha milliók meghalnak is, a lényeg, hogy mi győzzünk. Egész pontosan így hangzik az inkriminált versszak: „Minden, ami szent előttünk, / Kockán van, / Ha a világ támad is meg, / Győznünk kell e csatákban; / Ha miljomnak el kell veszni, / Vesszen el! / Ki fogna most fukarkodni / Életével, vérivel?”

A kicsit régies stílusból bizonyára sokakban gyanú ébred, hogy ezt a verset nem egy nyilas költő írta. Nem is. Úgy hívták: Petőfi Sándor. A költemény 1849 nyarán keletkezett, amikor Petőfi Erdélyben, Bem József seregében harcolt a cári hadsereg ellen, majd rövidesen életét is vesztette ebben a harcban.

Haladjunk logikusan. Horthy Miklós, igaz, kényszer hatása alatt, hiszen elrabolták a fiát a német kommandósok, de teljesen szabályosan adta át a hatalmat Szálasi Ferenc nyilas nemzetvezetőnek. Ez a hungarista est tehát formailag egy hivatalos rendezvény volt. Bűn-e egy állami rendezvényen Petőfi-verset szavalni? 1947-ben a Népbíróság úgy döntött, hogy igen, bűn: mert ez az est, ez a fellépés a nemzeti-szocialista háborús agitáció része volt. 1993-ban pedig úgy döntött a Legfelsőbb Bíróság, hogy Szeleczky Zitát koholt vádak szerint ítélték el. Készséggel elfogadom, hogy a bíróságot köti a jog, a bíró nem egyéni ízlése szerint ítél, és hát csakugyan: Petőfi-verset szavalni, még ha ez a költemény talán nem is tartozik a költő fő művei közé: nem bűn. Pont.

De azért ugye mindenki érti, mi történt.

Van ennek a helyzetnek egyébként megoldása. Ez úgy hangzik: bocsánatkérés. Az egyik legnagyobb magyar színész, Páger Antal is nyilas volt, ezért neki is menekülnie kellett, ha jól tudom, ő is Argentinában húzta meg magát és ha jól tudom, rettenetesen szenvedett. Egyrészt a honvágytól, másrészt a lelkifurdalástól. És jelentkezett a magyar követségen, hogy megbánta, amit tett és hazajönne. És áll a felelősségre vonás elé. És hazajöhetett, és nem esett bántódása, fantasztikus színházi és filmszerepeket játszott el, mert tudott bocsánatot kérni és a nemzet tudott megbocsátani.

Én nem vagyok a mindenáron való büntetés pártján. Sem akkor, ha náci bűnökről van szó, sem akkor, ha a sztálini rendszer kiszolgálójaként elkövetett bűnökről. Az igazságot fel kell deríteni és nyilvánosságra kell hozni, de egyetértek: a megbékélés is társadalmi érdek. Természetesen más megítélés alá esik, ha mint a Biblia írja: valaki vért ont.

Állítom, hogy vannak megbocsáthatatlan bűnök, állítom, hogy helyes, hogy bizonyos bűnöket megbocsáthatatlanoknak tekintünk, de tudnunk kell együtt élni, és elfogadom: a végletes igazságkeresés néha nem vezet sehová. Ha Szeleczky Zita – ahelyett, hogy a nyilas diaszpóra üdvöskéjeként tündökölget Amerikában –, bocsánatot kér, szembenéz a múltjával, vállalja a felelősségét, mint Páger Antal, akkor, úgy vélem, helyes lett volna, ha ő is kap még egy esélyt. Kár, hogy nem így történt, és ennyivel akár le is zárhatnánk a történetet, sőt: a jogállami normák követése okán el kell fogadnunk a bíróság döntését, még ha pontosan tudjuk is, ki volt valójában ez az asszony.

De hogy tisztelgő bélyeggel emlékezzen meg róla az állami posta? Megőrültünk, barátaim?