Márai és a „tisztességes antiszemitizmus”

Márai Sándor feljegyzései kétségkívül lebilincselőek, azonban, ahogy kötetről kötetre haladtam, egyre ellentmondásosabb érzések kerítettek hatalmukba. A fából-vaskarika fogalmat, „tisztességes antiszemitizmus”, mind ez ideig a leghatározottabban és abszolút általános érvénnyel elvetettem. Azonban Máraival esetét a szabályt erősítő kivételként fogom fel. Szomorúan teszem, hiszen az antiszemitizmus az emberség, az emberiesség, az ember tökéletesedése felől nézve tisztességtelen és beteg jelenség. Márainál viszont az őrült történelmi kor és a jóra igyekvő személyiség találkozásából eredő paradoxont észlelek.

Két fő kérdést tettem fel: mitől tisztességes, ha antiszemita? Mi alapján tartható antiszemitának? Márai a holokauszthoz való viszonyulásában – tisztességes. Mert több ízben nyíltan kiáll az üldözött, kárhoztatott, megbélyegzett zsidók mellett. A valódi, a zsigeri antiszemitákkal szemben. Ugyanakkor antiszemitizmusa tagadhatatlan. Hiszen ő is „bűnbakolja” a zsidókat. Ez a fajta zsidóellenesség bővítheti ismereteinket a magyarországi antiszemitizmusról. A zsidókban kereste és találta meg az őket sújtó ordas eszme (és gyakorlat) legmélyebb okát, ám ugyanakkor minden alkalommal, amikor életük, egzisztenciájuk akár minimuma került veszélybe, cselekvően(!) szolidárissá vált velük. Márai humanizmusát arisztokratizmusa csapta be.

Csalódások

A csalódások végigkísérik életünket. Itt volt például ez a rendszerváltás, amelyről utólag - az évek távlatából - szép lassan kiderül, hogy nem is volt olyan jó, mint egykor megéltük. Ennek fő oka természetesen az, hogy a Fidesz akkor is, és még 1994-ben is kicsi volt, nem lehetett tehát elég ereje ahhoz, hogy kormányra kerüljön. Nem is meglepő tehát, hogy 2010-re a magyarok többsége már a rendszerváltás vesztesének érezte magát.

Sajátos történelemszemlélet. Az már szinte természetes, hogy az 1945 előtti eseményeket napjainkban egészen új szemlélettel igyekeznek magyarázni, hiszen alig van már egykori szemtanú. De az már jelentős értékelési ficam - finoman mondva -, amikor korunk történéseiről derül ki, hogy a napi politika kénye-kedvére átírogatja őket. Pedig ennek lehetünk szemtanúi. Tegnap a szabadon választott parlament megalakulásának negyedszázados évfordulójára szervezett ünnepség adott rá szemléletes példát.

Többszörösen csalódás tehát Orbán Viktor beszéde, bár váratlanul senkit sem érhetett. Csak azt mutatta be, ami lényege. A maga szemszögéből értelmezi a 25 évet, amiből minden jó, amit ő és pártja csinált, de minden rossz, amit a többiek. Miközben eljut odáig, hogy végre övék az ország és azt csinálnak, amit csak akarnak - ezt már eddig is tudtuk -, szót sem ejt a legújabb csalódásokról. Hogy tudniillik bennük is csalódott sok-sok hívük, már nem ülnek annyira biztosan a nyeregben és már jobban meg kell gondolniuk, mit tesznek. Mindez szót sem érdemel.

Ezzel szemben Orbán Viktor változatlanul feladatának érzi, hogy megcsinálja azt a polgári Magyarországot, amelyet "közösen megálmodtunk". Hogy kivel és miképpen - talán szűk körben a Bibó-kollégiumban anno -, arra nincs utalás. Csak annyi, hogy "ez a munka is ránk maradt". Persze csak azután, hogy 2010-ben mégiscsak volt forradalom - noha már nem nevezik "fülkének" -, s eltakarították a romokat. Mintha előtte újabb világháború dúlt volna. Bár az ő szemükben a szocialista kormányzás időszaka nyilván ezzel ér fel.

Csakhogy a csalódásoknak még nincs vége. Meglehet, most Orbán Viktoron a sor.

Csalódások

A csalódások végigkísérik életünket. Itt volt például ez a rendszerváltás, amelyről utólag - az évek távlatából - szép lassan kiderül, hogy nem is volt olyan jó, mint egykor megéltük. Ennek fő oka természetesen az, hogy a Fidesz akkor is, és még 1994-ben is kicsi volt, nem lehetett tehát elég ereje ahhoz, hogy kormányra kerüljön. Nem is meglepő tehát, hogy 2010-re a magyarok többsége már a rendszerváltás vesztesének érezte magát.

Sajátos történelemszemlélet. Az már szinte természetes, hogy az 1945 előtti eseményeket napjainkban egészen új szemlélettel igyekeznek magyarázni, hiszen alig van már egykori szemtanú. De az már jelentős értékelési ficam - finoman mondva -, amikor korunk történéseiről derül ki, hogy a napi politika kénye-kedvére átírogatja őket. Pedig ennek lehetünk szemtanúi. Tegnap a szabadon választott parlament megalakulásának negyedszázados évfordulójára szervezett ünnepség adott rá szemléletes példát.

Többszörösen csalódás tehát Orbán Viktor beszéde, bár váratlanul senkit sem érhetett. Csak azt mutatta be, ami lényege. A maga szemszögéből értelmezi a 25 évet, amiből minden jó, amit ő és pártja csinált, de minden rossz, amit a többiek. Miközben eljut odáig, hogy végre övék az ország és azt csinálnak, amit csak akarnak - ezt már eddig is tudtuk -, szót sem ejt a legújabb csalódásokról. Hogy tudniillik bennük is csalódott sok-sok hívük, már nem ülnek annyira biztosan a nyeregben és már jobban meg kell gondolniuk, mit tesznek. Mindez szót sem érdemel.

Ezzel szemben Orbán Viktor változatlanul feladatának érzi, hogy megcsinálja azt a polgári Magyarországot, amelyet "közösen megálmodtunk". Hogy kivel és miképpen - talán szűk körben a Bibó-kollégiumban anno -, arra nincs utalás. Csak annyi, hogy "ez a munka is ránk maradt". Persze csak azután, hogy 2010-ben mégiscsak volt forradalom - noha már nem nevezik "fülkének" -, s eltakarították a romokat. Mintha előtte újabb világháború dúlt volna. Bár az ő szemükben a szocialista kormányzás időszaka nyilván ezzel ér fel.

Csakhogy a csalódásoknak még nincs vége. Meglehet, most Orbán Viktoron a sor.