"Az egykor oly félelmetes Wehrmacht és az SS a szövetségesek csapásai alatt összeomlott. Az ezerévesnek hirdetett birodalom feltétel nélkül kapitulált." – jelentette 1945. május 9-én George C. Marshall tábornagy, vezérkari főnök az amerikai Kongresszus két házának együttes ülésén.
Ha valaki 1945 első hónapjaiban - mai szemmel - megnézi Európa térképét, nehezen érti meg, hogy a náci propaganda hogyan tudta még több mint négy hónapig elhitetni a német katonákkal, hogy még érdemes harcolniuk. 1944 végén szélsőséges intézkedésekkel pótolták a hatalmas emberveszteséget: 14-15 éves gyerekeket és hatvanéves öregeket is besoroztak; a német ipar pedig a hadifoglyok rabszolgamunkájával is mindent megtett, hogy megfelelő haditechnikával lássa el a frontokat.
Az ebben az időben rendezett Jaltai konferencián (1945. február 4.-11.) Roosevelt, Churchill és Sztálin ismételten leszögezték: csak a feltétel nélküli kapitulációt fogadják el. Bár voltak Sztálin, Roosevelt és Churchill között viták - elsősorban a háború utáni Lengyelország határairól - Hitler hiába reménykedett a szövetségesek szakításában. Abban ugyanis töretlen volt a nyugatiak és a Szovjetunió vezetőinek egyetértése, hogy a náci Németországgal nincs alku.
Ekkor már mind a keleti, mind a nyugati fronton teljes volt a szövetséges fölény. Bár a német hadseregben még több mint 7 millióan szolgáltak, és 260 hadosztály védte a náci Németországot (köztük 28 fanatikus SS alakulat), de a sokszor öregekkel és betegekkel feltöltött alakulatoknak gyenge volt a harcértéke.
1945. januárjának elején a keleti - szovjet - fronton a Balti-tengertől a Fekete-tengerig mintegy 2 millió katona - 4500 páncélos, 40 000 löveg és 5000 harci repülőgép - készült a végső támadásra. A Berlin elleni fő irányban Zsukov és Konyev marsallok csapatai élőerőben 1:3, harckocsiban 1:7, harci repülőgépben 1:6 arányú fölényben voltak a német egységekkel szemben. A közvetlenül Berlin elleni támadást a közép- és dél-lengyelországi - visztulai - hídfőtől 1945. január 12-13-án indították meg. Zsukov erői, igaz, véres harcok árán, de hamarosan hídfőt foglaltak az Odera nyugati partján. A támadást itt átmenetileg lefékezte, hogy Zsukov erőinek nagy részét északnak fordította és márciusra lényegében megsemmisítette a szárnyait fenyegető német pomerániai csapatokat.
Ez alatt nyugaton a brit-amerikai erők széles fronton támadtak a Rajna-síkság felé. Itt élőerőben 1:3, páncélosban 1:12, légierőben pedig csaknem 1:100 volt az angolszász fölény. A 12. amerikai hadseregcsoportban három hadsereg, köztük Patton tábornok félelmetes 3. hadserege támadott. Tőlük északra Montgomery marsall 21. brit-kanadai csoportja nyomult előre. 1945. március 23-án előbb Hodges tábornok 1., majd egy nappal később Patton 3. hadserege Kölnnél, Frankfurtnál és Oppenheimnél átkelt a Rajnán.
"A Cowboy Georgi (Patton beceneve – a szerk.), amint zöld utat kapott, megállíthatatlanul tört előre. Több német alakulatot egyszerűen maga mögött hagyott. Amikor egy német tábornok valósággal utána futott, Patton ráförmedt: adja meg magát ahol van, annak, aki a szövetségesektől épp ott van, engem ne tartson fel, meg kell nyernem ezt az átkozott háborút" - írta Ralph Ingersoll visszaemlékezéseiben. A szövetségesek március végére bekerítették a németek számára létfontosságú Ruhr-vidéket, részben szétvertek, részben pedig fogságba ejtettek 20 német hadosztályt. Churchill pedig nem lett volna az aki, ha nem ment volna át a kontinensre. "Kedves tábornagyom, most végképp elintéztük a nácikat" - mondta Eisenhower tábornagy főparancsnoknak, Köln alatt a Rajna partján.
1945. március végére - bár erről a nyugati hatalmakkal formális megegyezés nem volt - nyilvánvalóvá vált, hogy Berlint, a német fővárost jobban megközelítő szovjet erők foglalják majd el. Április 10.-12.-én Zsukov 1. Belorusz Frontja, tőle délre Konyev 1.Ukrán Frontja megindította a végső támadást. A támadók között sokan voltak, akik Moszkva és Sztálingrád óta harcoltak, mint Csujkov marsall - Sztálingrád védője -, és tengernyi szenvedés után óriási elégtételt jelentett számukra, hogy Berlint bevehetik. Berzarin tábornok, Berlin első városparancsnoka ezekkel – a fronton szokatlan –szenvedélyes szavakkal vezényelte a végső támadást: "Asszonyainkért, gyerekeinkért, felégetett városainkét – A fasiszta fenevad ellen roham!”
Hitler a bekerített, vereségre ítélt Berlinben teljesen elveszítette realitásérzékét. Rádión már rég nem létező szellemhadosztályoknak, például Wenk tábornok fel sem állított hadseregének adott azonnali támadási parancsot, mondván: ha ő elbukik, akkor a német nép nem érdemli meg, hogy éljen. Elrendelte az erdőkbe rejtett ciángázos tartályok szelepeinek kinyitását és a hidak, gyárak felrobbantását (a hírhedt Nero-parancsot szerencsére már senki nem hajtotta végre). Már Berlin belvárosában, alig néhány száz méterre a kancelláriától zajlottak a harcok, amikor Hitler végképp összeomlott és 1945. április 30.-án öngyilkos lett.
Már nem érte meg, hogy öngyilkossága után alig néhány órával, április 30-án este két szovjet katona - Jegorov és Kantaria őrmesterek - kitűzte a Reichstag kupolájára a vörös zászlót. Május 2-án hajnalban Weidling tábornok, a berlini helyőrség parancsnoka megadta magát és aláírta a feltétel nélküli kapitulációról szóló parancsot.
Eközben május 3-án Dönitz admirális, akit Hitler halála előtt még elnökké nevezett ki, megpróbált különbékét kötni a nyugatiakkal. Jodl vezérezredes, a német haderők hadműveleti főnöke (háborús bűnösként Nürnbergben halálra ítélték és kivégezték) felkereste Eisenhower főparancsnokot reimsi főhadiszállásán. Eisenhower határozottan kijelentette, hogy külön fegyverletételről szó sem lehet; csak akkor fogadja el a nyugati német erők kapitulációját, ha az megtörténik a keleti fronton is.
Így 1945. május 7-én Reimsben a nyugati haderők előtt aláírta a német szárazföldi csapatok feltétel nélküli megadását. Zsukov marsall Sztálinnal abban egyezett meg, hogy a reimsi dokumentumot előzetes fegyverletételnek ismerik el; a végső kapitulációnak Berlinben a szovjet erők főparancsnokság képviselői előtt kell megtörténnie.
"Május 8-án pontosan éjfélkor léptünk be a szövetséges főparancsnokság tisztjeivel a karlhorsti katonai iskola - a kevés épségbe maradt épület egyikének – ebédlőjébe” - írta emlékirataiban Zsukov marsall.
„Elsőnek Hitler katonai főparancsnoka Keitel tábornagy lépett be, majd Friedeburg tengernagy és Stumpff vezérezredes. Felállva szólítottam őket: a német küldöttség lépjen az asztalhoz és írják alá a kapitulációs okmányt. Keitel egy pillantást vetett rám, elsápadt, arcán vörös foltok ütöttek ki.” Május 9-én 0 óra 43 perckor megtörtént a kapituláció.
