Tíz éve éppen ezekben a napokban jártam Normandiában. Azt tudtam, hogy a partraszállás évfordulóját minden évben megünneplik azon a vidéken, de váratlanul ért, amit május nyolcadikán láttam.
A part menti települések házaira a fekete, a francia, az angol, az amerikai és az uniós lobogók mellé felhúzták a német trikolórt is. A városok tele voltak külföldiekkel, idős, háborús veteránokkal, akik kitűzték egykori kitüntetéseiket, s többnyire gyermekeik, unokáik karján botorkáltak ki a városszéli temetőbe. Az angolok az angol katonai temetőben, az amerikai a szomszédos sírkertben, és valamivel távolabb a németek hajtottak fejet halottaik fejfájánál. A temetők kapuján mindenütt ugyanaz a felirat fogadta a látogatókat: Béke veletek! Egész délelőtt áhítatos csend ülte meg a vidéket, amit csak a közeli templom kitartó harangzúgása tört meg… Nagyon nehéz ezt a napot elfelejteni.
Hallgatom a híreket. 2015 májusában, az európai béke „kitörésének” 70. évfordulóján nincs béke az egykori szövetségesek között. Durcásan félrevonul mindenki a maga térfelére, ki így, ki úgy hajt fejet a világ talán eddigi legkegyetlenebb háborújában elesettek emléke előtt. Néhány éve úgy tűnt, hogy az öreg kontinens országainak sikerül túllépniük évszázados torzsalkodásaikon, s erre a „nagy tapasztalat”, a hitleri fasizmus legyőzésének öröme adhatott volna okot.
De az emberi – bocsánat: a politikusi – természet kiszámíthatatlan, a hatalmi érdekek felülírnak minden mást, a mai katonai muszklik mutogatása elfeledteti az egykori katonák emlékét. Áldozatát.
Tankok dübörögnek, harci repülők húznak a fejünk felett. Nincs csend. Nincs áhítat. Nincs felirat: Béke veletek!