Ragályi Elemér operatőri közreműködésével rendezte meg a grúz George Ovasvili a természet és az ember kapcsolatának időtlenül szépséges és kegyetlen drámáját. Szereplői egy öregember, egy kamaszlány, néhány komor fegyveres, kellékei a fenséges táj, a növekvő kukorica, néhány puskalövés, 5-6 rövid mondat és a grúz–abház határt jelző folyó.
Megfoghatatlanul szép film a Kukoricasziget. A fiatal grúz rendező, George Ovasvili és a nemzetközi hírű magyar operatőr, Ragályi Elemér együtt olyan sűrű szépséget, erőt és drámát tett ebbe a száz percbe, amire mostanában alig-alig akad példa. Nem csak szem kell hozzá, hanem lélek is.
A természet ilyen torokszorító és drámai jelenléte, mint ami ebben a filmben mindvégig egészen különös hangulatot és feszültséget kölcsönöz a szinte történet nélküli eseményeknek, váratlan módon két ötven év előtti japán film emlékét idézi fel. Ilyen félelmetes szépséget és drámát A homok asszonya és a híres Kaneto Shindo-remekmű, a Kopár sziget sugároz.
Azokban a filmekben érződött a látszólag érzéketlen feszín alatt a belső feszültség egészen különös, már-már tragikus ereje. Ott a homok és a kopárság ejti rabságba az embert, itt a folyó-szelte táj fenséges titokzatossága. De azok komorságával szemben a Kukoricasziget a drámai kifejlet ellenére csupa életigenlés. A Kukoricasziget attól feszíti szét a néző mellkasát belülről, mert nem a szó – alig pár jelentéktelen mondat hangzik csak el – hanem a kép, a természet és a benne küzdő ember látványa mond el mindent.
Mindent? Miről? Hát az életről. A kétkezi munkáról, amivel kapcsolatban már régen elfeledtük, hogy ez teremtés. Itt szembesülünk vele, ahogy az öreg abház ember elkezdi építeni a redves deszkákból a kalyibát, s az ócska holmikból egyszerre csak ott áll előttünk a biztonságot adó lakhely. Ebben a filmben az egyszerű kétkezi teremtésnek poétikus szépsége van.
Az Abháziát Grúziától elválasztó Ingur folyón játszódik a Kukoricasziget, két, egymással össze-összecsapó határőrség között. Itt minden tavasszal a Kaukázusból lerobogó vizek gazdag termőtalajból építenek kis szigeteket, s egy ilyen szigetet foglal el magának a csónakon érkező abház öregember is. Nem tudjuk honnan jön, milyen a település ahol él, a történet mindvégig megmarad a kis szigeten, s azt is csak később, a grúz és orosz nyelven kutakodó katonák megjelenésekor tudjuk meg, hogy az öreg és a később hozzá csatlakozó kamaszlány unokája abházok.
A grúz-abház ellentét is csak közvetve szivárog be az életükbe, leginkább olyankor, amikor a hegyes-völgyes táj dús erdei mögül éles, kíméletlen géppuska sorozatok csattannak a csendbe. De ez a láthatatlan ellenségeskedés mindvégig a veszélyérzet feszültségével tölti fel a természet szépséget is. Az időnként csónakon közlekedő katonai járőr akkor igazi veszélyt jelent, amikor egy sebesült ellenséges katona után kutatnak még az öreg kalyibájában is, miközben a már gyógyult és bújtatott szökevény ott kucorog a felserdült kukorica szárai között.
Érezni, hogy Ovasvilinek remek iskolája volt (Amerikában is tanult filmezést), mert ahogy behozza a határvillongásokat, a két ország közti katonai békétlenséget és nem utolsó sorban az életveszélyes fenyegetettséget a békés senkiföldjére, az iskolapéldája annak, hogyan lehet nem hollywoodi rájátszással, hanem igazi művészi erővel drámai hatást elérni. És belevonni a nézőt az elővezetett feszültség közepébe.
Nincs drámázás, csak feszültség van: az öreg és az unokája egy reggel eszméletlen sebesült katonát talál a kukoricaföldön. Egy szó nélkül behuzkodják a házikóba, a kislány csónakkal tyúkot hoz, az öreg tyúklevest főz és megeteti az eszméletéhez térő fiatalembert. (A legnagyobb orosz háborús filmek voltak képesek ilyen egyszerűen ábrázolni az emberséget.) Nem tudjuk mi sem, ki ez a katona, honnan menekült, nem is értik egymás nyelvét az öreggel. A grúz katonai járőr elől elbújik, s mire egy orosz tiszt érkezik a keresésére, már el is tűnik a szigetről.
Ovasvili a sebesült megjelenésével alkalmat talál, hogy érzékeltesse, milyen esendő bájjal lesz a kislányból már-már nő a jóvágású szökevény jelenlétében. A Kukoricasziget a békés élet vágyáról szól, mesteri, ahogy a film végigkíséri a folyamatot, ahogy az öreg és unokája felássa a szigetet, elveti a kukoricát, gondozza és locsolja a palántákat, mígnem felserdülnek a növények, s lassan lehet leszüretelni a csöveket. Az egyszerű, mindennapos teendőket a lehető legegyszerűbb módon követi a film, de annyi poézist sűrít a minimalista ábrázolásba, hogy egy pillanatig sem engedi alábbhagyni a figyelmet.
Ovasvili előző filmje, amelynek a Másik part volt a címe, a grúz-abház ellentéteket a grúz szemszögből vitte filmre, egy olyan grúz menekült történetével, aki visszatér egykori lakhelyére, Abháziába, hogy megkeresse az apját. A Kukoricasziget most abház szemszögből mesél az egyszerű emberek hétköznapi életéről. De az emberi drámát belehelyezi egy nagyobb, a természet és ember közötti viszony drámájába azzal, ahogy végigkíséri a kukoricasziget, és vele a kukoricaszigetet megművelő öreg sorsát.
A nagyon mai, mégis időtlenül szép és emberséges történet rendkívül gazdag érzelmi regisztert szólaltat meg, anélkül, hogy egyetlen pillanatig is érzelmes lenne, vagy érzelmi hatásra vadászna. Ehhez nagyban hozzájárult az öregembert alakító török Ilyas Salman azonosuló képessége. Öregembere olyan megkapóan igaz, őszinte figura, ami ritka csodának számít a vásznon.
A kislány szerepében a valóban egy kis faluban felfedezett Mariam Buturisvili magával ragadóan üde jelenség. Kettőjük párosa olyan megrendítő és emlékezetes, ami Ovasvili kivételes rendezői érzékét tanúsítja. A kukoricaszigeteket ősszel elsodorja az irtózatos erejű, dühödt áradat, de a film az új tavasszal a kislány földből előkerült rongybabájának a képét az örök körforgás megható szimbólumává emeli.
Kukoricasziget (*****)
