Nagyon régen volt!

Most a ballagások idején jöttem rá, hogy én már ötvennégy éve elballagtam volna, ha akkor divat lett volna. Akkor még az ipari tanulók mellékvágányra szorítva lopakodtak át a "nagybetűs életbe", hisz diáknak csak a középiskolások számítottak. Így hát bennem inkább a tanulóévem utolsó hetei hagytak mély nyomot. Amikor elkészítettem a szakoktatómtól kapott vizsgamunkámat, gyönyörködve jártam körül, és alig tudtam megállni, hogy ne dicsekedjek Berta bácsinak: "Itt van, kész, ezt én csináltam!" Mert Berta Lajos aranykezű asztalos volt az én mesterem. Amikor gyönyörködő tekintetemet észrevette, azt mondta: "Na gyere csak ide, Tónika! Nézzük, mit csináltál? Én rohanva kaptam elő a számomra csodálatosan sikerült hokedlit, és édesanyám hálás mosolyára gondolva büszkén mutattam. Akkor Berta bácsi azt mondta: "Hát ide hallgassál édes fiam. Ez neked hokedliláb? Te szakmát tévesztettél, neked cukrásznak kellett volna menned, mert legalább megehetnéd, amit elrontottál. Látod, már 10 óra van, a pult végén lóbálhatnád a lábad, rághatnád a mákos beigli". Nem tudtam nevessek, vagy sírjak. Berta bácsi a nyomaték kedvéért előretolta, majd vissza a hajdani kék, fürészpor lepte svájcisapkáját, mögötte a segédek hétrét görnyedtek a visszafojtott nevetéstől. Mindezt láttam, mégis sírhatnékom támadt. Akkor Berta bácsi kaján, fekete szeme melegen tekintett rám, svájcisapkáját hátratolta, és végre úgy is hagyta:" Jól van fiam, eridj. Mára letelt." Amikor visszafordult, a segédek már lesték a szavát: "Hát halljátok, ha nem engedjük túl hosszúra a gyeplőt, ebből a gyerekből még lehet valami. Itt nálunk biztos helye lesz."