Én is megkaptam. A múlt héten találtam meg a postaládában a miniszterelnök hozzám intézett levelét, megfejelve 12 primitív és provokatív kérdéssel. Mit csináljak a pártállam központjából érkezett papírokkal? A kérdezés technikája és az ív tartalma oly’ mértékben visszataszító, hogy fel sem merülhet a válaszadás és a visszaküldés lehetősége. De akkor mit tegyek? Kidobjam, ledaráljam, meggyújtsam, vagy helyezzem el kitöltetlenül a központi gyűjtő urnák valamelyikébe azzal a céllal, hogy a vélhetően velem egy véleményen lévő lelkes önkéntesek a nyomtatványokat tömbösítve eladják a MÉH-nek és árából jószolgálati missziót teljesítsenek? Ez akár szimpatikus reakció is lehetne, de nem tükrözné kellőképpen felháborodásom és feldúltságom szintjét, mértékét. Meg egyébként is, miért semmisíteném meg a jelenkor egyik bűnjelét?
Gondolkoztam a jó megoldáson, miközben ránéztem a két és féléves unokám fényképére. Azonnal „beugrott”, hogy mi a nagyapai teendő. El kell tenni számára ezt a félelemkeltő kordokumentumot, hogy húsz év múlva egy pillanat alatt megtudhassa: miféle Magyarországon látta meg a napvilágot 2013-ban. Nem kell majd faggatnia az ősöket (szülőket, nagyszülőket), nem kell bújnia a korabeli újságokat és a permanens újrafazonírozás megpróbáltatásaitól foszladozó honi történelemkönyveket. Elég lesz kézbe vennie ezt az egymilliárd forintot felemésztő, szörnyű nyomdaipari terméket, hogy azonnal felismerje: micsoda undorító hecckampány áldozata volt ez az ország 2015 tavaszán-nyarán. Ha hivatásszerűen társadalomtudománnyal kezd foglalkozni a drága gyermek, akkor egy nívós dolgozat lehetséges forrásanyagát is biztosította neki az öregapja. Milyen érdekes lesz 2035-ben visszatekinteni erre az időszakra, mikor is a tízmilliós Magyarország csaknem kétharmados kormánya formálisan is hadat üzent 307 potenciális bevándorlónak (ennyi a javasolt–és hazánkra szabott uniós befogadási kvóta). A kincstári optimizmust sugárzó központi propaganda szerint Magyarország a régió, sőt az unió legsikeresebb és legdinamikusabban fejlődő országa, ugyanakkor arra képtelen, hogy az Európai Unió forrásaiból vállalja 307 szerencsétlen gazdasági vagy politikai menekült sorsának megkönnyítését. Az emberiesség, az együttérzés, az empátia napjaink Magyarországán még nem elfogadott és támogatott értékek. Ezt bizonyítja, hogy e három „e” betűvel kezdődő szó egyike sem olvasható a 12 elemű űrlapon.
Az én kis csibész királyom magyar anyanyelvű szülők gyermekeként német-magyar kettős állampolgár (amiről persze még nem tud), és ez különösen izgalmassá teszi számomra napjaink történéseit. A minimálisan két nyelvű kommunikáció szinte automatikusan biztosított számára, de nagyapjaként ennél többet szeretnék tudni a jövőről, a jövőjéről és természetesen aggódom lelki békéjéért, későbbi közérzetéért. Hol fogja komfortban és biztonságban érezni magát ez a kiskölök? Milyen iskolarendszerben kapja majd az alap– és középfokú ismereteket? A jelenlegi színvonalú közbeszéd dívik-e a húszas, harmincas évek Magyarországán, vagy van még lejjebb? Besorolnak-e újabb társadalmi– és népcsoportokat a közellenség kategóriájába? A határok nyitottak lesznek, vagy ismét szorongva várhatjuk az útlevél-ellenőrzést? Karantén bevezetésével csinálunk magunknak „zártkörű” olimpiát 2024-ben? Felvetéseim sajnos nem alaptalan félelmen és aggodalmon alapulnak, így abszolút természetes, hogy pesszimizmust sugallnak. Megfogalmazásukkal érzékeltetni akarom, hogy veszélyesnek és erkölcstelennek tartom a 12 manipulatív kérdés feltevését, és a beérkezett – minőségi valamint mennyiségi szempontból egyaránt ellenőrizhetetlen – válaszok alapján hozott intézkedéseket.
Visszatérve szűkebb családom legifjabb tagjához. Azt kívánom neki, hogy millió szállal kötődjön hozzánk és Magyarországhoz, ezzel párhuzamosan élvezze a szerelem kiszámíthatatlansága által „szerzett” új hazájának minden szépségét, előnyét. Ez a két irányú nagyapai álom azonban könnyen semmivé válhat, ha az alapértékek tekintetében tovább távolodik egymástól a befogadó, demokratikus Németország és az idegengyűlöletet szító, bezárkózó Magyarország. Sajnos van igény a jelenleg központilag is favorizált „magyarok kontra idegenek” nemzetpolitikai gyakorlat folytatására, de ennek erősödése esetén (sokakkal együtt) én szülőként és nagyszülőként biztosan a vesztes oldalra kerülök. Amennyiben az ország vezetése továbbra is abban érdekelt, hogy a menekültellenes érzületek felkorbácsolódjanak, akkor utódaim valószínűleg el fognak menni innen, igaz, nem nagyon messzire és nem is idegenbe: Németországba. Csak az ne történhessen meg soha, hogy nekem kelljen ezt a lépést javasolni.
