A nemzetgazdasági miniszter azt mondta Baló György esti tévéműsorában: vegyük tudomásul, hogy az ország teherbíró képessége nem teszi lehetővé az egészségügy nagyobb mértékű finanszírozását a júniusban elfogadandó jövő évi költségvetés előirányzatánál. Varga Mihály szerint a kórházaknak pedig nullszaldóval kell működniük; ellenkező esetben - tehát ha a betegek ellátása érdekében túllépik anyagi kereteiket – úgymond „költségvetési csalást” követnek el.
Baló megpróbálta kibillenteni a minisztert ebből a nem csak elkeserítően buta, de legalább annyira cinikus hivatali szerepből, és úgy fordult hozzá, mint egy normális emberhez: magánvéleménye szerint elfogadható-e az egészségügy mai állapota? Varga azonban fegyelmezett apparátcsik, akit nem lehet ilyen személyes megszólítással eltéríteni az általa kötelezően képviselt állásponttól – márpedig a kormányzati verdikt úgy szól, hogy a gyógyításra nincs több pénz, és kész. Ami nyilvánvalóan nem igaz, hiszen nap mint nap láthatjuk, hogy a rezsim számlálatlanul önti mindannyiunk adóforintjait az egészségügy igényeihez képest haszontalan projektekbe – miközben éppen azt az ágazatot hagyja tönkremenni, amelynek szó szerint létfontosságú szolgáltatásaira előbb-utóbb valamennyien rászorulunk. Erről a kérdésről – vagyis arról, hogy a magyar állam polgárai szükségesnek tartják-e az egészségügyi ellátórendszer konszolidációját? – persze nemhogy „nemzeti konzultáció” nem indul, de a kormány semmilyen más társadalmi fórumon, egyetlen rendelkezésére álló kommunikációs csatornán sem akarja megtárgyalni, mi volna ezen a téren kötelező teendője.
Helyette a megélhetési bevándorlás veszélyével riogatja a közvéleményt, és úgymond „napirenden tartja” a halálbüntetés bevezethetőségének populista kérdését. Legkevésbé sem azért, mintha itt és most ezek a témák valóban relevánsak volnának, csupán mindazon kínos ügyekről és tényekről hivatottak elterelni a közfigyelmet, amelyek garmadája már kezelhetetlenül, ólomsúllyal nehezedik a kormányra. Erre a célra használják a gumicsont-technikát; a minél nagyobb botrányt kavaró politikai felvetések egyrészt sok médiaenergiát lekötnek, számottevő sajtófelületet foglalnak el, másrészt a Fidesz táborában azt a képzetet kelthetik, hogy Orbán és társai az ország számára igazán fontos ügyekben járnak el, s ha kell, külföldön is megküzdenek a magyar érdekek védelmében.
Ez a szokványos kommunikációs trükk egy ideig talán be is válik, és legalább átmenetileg azt szuggerálja, hogy nem az éppen aktuális kormányzati anomáliák a valóban meghatározó jelentőségűek, hanem az Európával folytatott függetlenségi harc legújabb ütközetei. Amelyek persze - noha kivétel nélkül álcsetepaték - mégis igen hálás lehetőségeket teremtenek a miniszterelnöknek, hogy látványosan megküzdjön a nyugati ellennel; az unió pedig rendre be is sétál Orbán utcájába, amikor parlamentjében időről-időre fórumot kínál azoknak az úgynevezett vitáknak, amelyeken a magyar kormányfő célzatosan hazabeszélhet. E héten sem történt másként: a strasbourgi meghallgatáson felszólaló Orbán minden érdemi szempontot megkerülve, a kameráknak játszva, ellentmondást nem tűrő tévképzetekkel zsúfolt propagandaszózatot intézett az egybegyűlt képviselőkhöz, majd az újságírókhoz is.
Az ilyesfajta verbális akciók bizonyára erősítik az itthoni szimpatizánsok elkötelezettségét vezérük iránt, és még ha ideig-óráig netán hátrébb szorítanak is a köztudatban egy sor valódi politikai anomáliát, ám egyvalamit biztosan nem: az egészségügy krízisét. Mert éppen ezen a területen gyülemlik fel a legtöbb és legmélyebb keserűség. Hiszen az ellátórendszer mindennapi elégtelen működésének bárki kiszolgáltatottjává válhat - függetlenül politikai állásfoglalásától. Ezért ebben a szférában nem működnek az ország gondosan karbantartott megosztottságának törvényszerűségei; a mechanizmusba egyszer belekerült betegek nem Orbán uniós hősködése alapján ítélik meg kiszolgáltatott helyzetüket. Megtapasztalják, hogy nincs elég orvos és ápoló, akik pedig dolgoznak még, azok alulfizetettek, agyonhajszoltak, gyakorta elfásultak. Nem a hivatástudatukat vesztik el, hanem a kitartáshoz szükséges erőt és reményt. Mert ma nem látnak perspektívát a minden vonatkozásban egyre romló hazai viszonyok között. Akiket tehát koruknál, ambícióiknál és képességeiknél fogva másutt megbecsülnek, azok saját jól felfogott szakmai és egzisztenciális érdekükben elhagyják az országot. Mert nekik is csak egy életük van.
A kétségbeejtő folyamatot meg kell állítani – és ez gyors, a kifogásokat tovább nem tűrő, egyértelmű politikai döntésekkel lehetséges. A „nincs több pénz” álságos szólama tarthatatlan; az anyagi forrásokat nem a kormányfői rezidencia költöztetésére, nem is a Liget-projekt építkezésére, nem a stadionokra, nem a nemzeti bank ingatlanvásárlásaira – és még szinte vég nélkül sorolhatnánk az adott helyzetben nélkülözhető beruházásokat -, hanem kizárólag egyetlen prioritásra kellene fordítani.
Most ez az elsőszámú nemzeti érdek. A 2016-os költségvetés jövő héten kezdődő parlamenti vitájában a demokratikus ellenzék pártjainak egymással egyeztetve, egységes koncepció alapján kellene követelniük az egészségügy viszonyainak halaszthatatlan, radikális rendezését.
