Az első számú nemzeti érdek

A nemzetgazdasági miniszter azt mondta Baló György esti tévéműsorában: vegyük tudomásul, hogy az ország teherbíró képessége nem teszi lehetővé az egészségügy nagyobb mértékű finanszírozását a júniusban elfogadandó jövő évi költségvetés előirányzatánál. Varga Mihály szerint a kórházaknak pedig nullszaldóval kell működniük; ellenkező esetben - tehát ha a betegek ellátása érdekében túllépik anyagi kereteiket – úgymond „költségvetési csalást” követnek el.

Baló megpróbálta kibillenteni a minisztert ebből a nem csak elkeserítően buta, de legalább annyira cinikus hivatali szerepből, és úgy fordult hozzá, mint egy normális emberhez: magánvéleménye szerint elfogadható-e az egészségügy mai állapota? Varga azonban fegyelmezett apparátcsik, akit nem lehet ilyen személyes megszólítással eltéríteni az általa kötelezően képviselt állásponttól – márpedig a kormányzati verdikt úgy szól, hogy a gyógyításra nincs több pénz, és kész. Ami nyilvánvalóan nem igaz, hiszen nap mint nap láthatjuk, hogy a rezsim számlálatlanul önti mindannyiunk adóforintjait az egészségügy igényeihez képest haszontalan projektekbe – miközben éppen azt az ágazatot hagyja tönkremenni, amelynek szó szerint létfontosságú szolgáltatásaira előbb-utóbb valamennyien rászorulunk. Erről a kérdésről – vagyis arról, hogy a magyar állam polgárai szükségesnek tartják-e az egészségügyi ellátórendszer konszolidációját? – persze nemhogy „nemzeti konzultáció” nem indul, de a kormány semmilyen más társadalmi fórumon, egyetlen rendelkezésére álló kommunikációs csatornán sem akarja megtárgyalni, mi volna ezen a téren kötelező teendője.

Helyette a megélhetési bevándorlás veszélyével riogatja a közvéleményt, és úgymond „napirenden tartja” a halálbüntetés bevezethetőségének populista kérdését. Legkevésbé sem azért, mintha itt és most ezek a témák valóban relevánsak volnának, csupán mindazon kínos ügyekről és tényekről hivatottak elterelni a közfigyelmet, amelyek garmadája már kezelhetetlenül, ólomsúllyal nehezedik a kormányra. Erre a célra használják a gumicsont-technikát; a minél nagyobb botrányt kavaró politikai felvetések egyrészt sok médiaenergiát lekötnek, számottevő sajtófelületet foglalnak el, másrészt a Fidesz táborában azt a képzetet kelthetik, hogy Orbán és társai az ország számára igazán fontos ügyekben járnak el, s ha kell, külföldön is megküzdenek a magyar érdekek védelmében.

Ez a szokványos kommunikációs trükk egy ideig talán be is válik, és legalább átmenetileg azt szuggerálja, hogy nem az éppen aktuális kormányzati anomáliák a valóban meghatározó jelentőségűek, hanem az Európával folytatott függetlenségi harc legújabb ütközetei. Amelyek persze - noha kivétel nélkül álcsetepaték - mégis igen hálás lehetőségeket teremtenek a miniszterelnöknek, hogy látványosan megküzdjön a nyugati ellennel; az unió pedig rendre be is sétál Orbán utcájába, amikor parlamentjében időről-időre fórumot kínál azoknak az úgynevezett vitáknak, amelyeken a magyar kormányfő célzatosan hazabeszélhet. E héten sem történt másként: a strasbourgi meghallgatáson felszólaló Orbán minden érdemi szempontot megkerülve, a kameráknak játszva, ellentmondást nem tűrő tévképzetekkel zsúfolt propagandaszózatot intézett az egybegyűlt képviselőkhöz, majd az újságírókhoz is.

Az ilyesfajta verbális akciók bizonyára erősítik az itthoni szimpatizánsok elkötelezettségét vezérük iránt, és még ha ideig-óráig netán hátrébb szorítanak is a köztudatban egy sor valódi politikai anomáliát, ám egyvalamit biztosan nem: az egészségügy krízisét. Mert éppen ezen a területen gyülemlik fel a legtöbb és legmélyebb keserűség. Hiszen az ellátórendszer mindennapi elégtelen működésének bárki kiszolgáltatottjává válhat - függetlenül politikai állásfoglalásától. Ezért ebben a szférában nem működnek az ország gondosan karbantartott megosztottságának törvényszerűségei; a mechanizmusba egyszer belekerült betegek nem Orbán uniós hősködése alapján ítélik meg kiszolgáltatott helyzetüket. Megtapasztalják, hogy nincs elég orvos és ápoló, akik pedig dolgoznak még, azok alulfizetettek, agyonhajszoltak, gyakorta elfásultak. Nem a hivatástudatukat vesztik el, hanem a kitartáshoz szükséges erőt és reményt. Mert ma nem látnak perspektívát a minden vonatkozásban egyre romló hazai viszonyok között. Akiket tehát koruknál, ambícióiknál és képességeiknél fogva másutt megbecsülnek, azok saját jól felfogott szakmai és egzisztenciális érdekükben elhagyják az országot. Mert nekik is csak egy életük van.

A kétségbeejtő folyamatot meg kell állítani – és ez gyors, a kifogásokat tovább nem tűrő, egyértelmű politikai döntésekkel lehetséges. A „nincs több pénz” álságos szólama tarthatatlan; az anyagi forrásokat nem a kormányfői rezidencia költöztetésére, nem is a Liget-projekt építkezésére, nem a stadionokra, nem a nemzeti bank ingatlanvásárlásaira – és még szinte vég nélkül sorolhatnánk az adott helyzetben nélkülözhető beruházásokat -, hanem kizárólag egyetlen prioritásra kellene fordítani.

Most ez az elsőszámú nemzeti érdek. A 2016-os költségvetés jövő héten kezdődő parlamenti vitájában a demokratikus ellenzék pártjainak egymással egyeztetve, egységes koncepció alapján kellene követelniük az egészségügy viszonyainak halaszthatatlan, radikális rendezését.

Legyen Budapest "fizetős város"!

Minden mindennel összefügg. Amikor mondjuk harcot indítanak a dohányzás ellen, akkor tulajdonképpen harcot indítanak az állami bevételek ellen is. De az állam mégsem engedheti meg magának, hogy elveszítse a legfontosabb bevételeinek jelentős részét, ezért felemeli az adókat, amelyek pótolni hivatottak az amúgy kieső milliárdokat.

Ugyanez igaz a benzinre is. Lehet háborút indítani az autósok ellen, útdíjat, dugódíjat, mázsás parkolási költségeket terhelni a gépkocsi tulajdonosokra, akiknek egy része ettől biztosan bedobja a törölközőt, és akkor jön az adóztatás, az áremelés… És a kör bezárul.

Egyszerűen hideglelést kapok azoktól a már-már mániákusan szorgalmazott, de valójában hazug „zöld intézkedésektől”, amelyek úgymond a „városi embert volnának hivatottak megkímélni” a levegő szennyeződésétől, a forgalom zajától, meg a tudom is mitől. Mintha egy világváros lakóinak boldogsága csakis azon múlna, hogy mindenki buszon, villamoson szorong, vagy biciklizik. A legújabb hírek szerint ki akarják szorítani az alsó rakpartokról is autókat, holott ott lehetne levezetni az észak-déli forgalom javát, s újabb körzetekre terjesztik ki a parkolási övezeteket.

De nem értem, mit vacakolnak. Miért nem teszik ki minden bevezető úton a főváros táblája alá a „Fizető város!” kiegészítést, és aki ide belép, mindenütt fizessen a parkolásáért kiszállva az autójából, dobjon egy perselybe, ha belép egy-egy kerületbe. Vagy legyen saját garázsa (jó sok pénzért), és onnan ki se mozduljon. Ha mégis ragaszkodik az autójához és emeleten lakik, vigye fel a kocsiját az erkélyre. Ahogyan a bringások is teszik.

Szerző
Somfai Péter

Balkáni iszony

Döbbenetes hírek érkeztek az elmúlt hetekben, hónapokban Macedóniából. Az ország jobboldali miniszterelnöke, Nikola Gruevszki tömegesen figyeltette meg, hallgatta le politikai ellenfeleit, valamint papokat és kisebbségi politikusokat, amint ez az ellenzék által feltárt hanganyagokból kiderül. Ahogy ez lenni szokott, a kabinet mindent tagad, s valamilyen rejtélyes külföldi hatalmat lát a kormánnyal szembeni „áskálódások” mögött.

Bár Macedónia azon csekély számú volt jugoszláv tagköztársaságok közé tartozik, amely vér nélkül szakadt el az anyaországtól, mára Szkopjéban vált a legbizonytalanabbá a belpolitikai helyzet a balkáni államok közül. Riasztó mértékben megosztott lett a társadalom. Brüsszelben is egyre nagyobb aggodalommal figyelik, hogy az Európai Unióba igyekvő államban folyamatosan nő a polgárháború veszélye. Bár az EU illetékesei tettek igen óvatos lépéseket azért, hogy csillapítsák a feszültséget, úgy tűnik, egyetlen szikra is elég ahhoz, hogy lángba boruljon az ország. S mivel Macedóniában a lakosság legalább egynegyede az albán nemzetiséghez tartozik, egy itteni konfliktus a térség több más államára is kihatna.

Szkopjéban vasárnap az ellenzék több tízezer tagja tüntetett az egyre önkényesebb intézkedéseket hozó kabinet lemondásáért, hétfőn azonban Nikola Guruevszki miniszterelnök vitte az utcára híveit azt hangoztatván, hogy irányítása alatt sikerek sorát érte el az ország, szinte az egész világ a macedóniai sikerek csodájára jár.

Ez a stratégia, a tömegek utcára vitele, valamint a sikerektől harsogó retorika, itthon sem ismeretlen. Amint az sem, hogy Gruevszki, aki megrögzött antikommunistának állítja be magát, egyre inkább Oroszországhoz dörgölőzik. Csakhogy nagy a különbség Magyarország és Macedónia között. Budapest már 11 éve az EU tagja, s Brüsszel rendre ódzkodott attól, hogy kemény intézkedéseket hozzon az EU alapértékeit többször is megsértő magyar kormánnyal szemben. Szkopje ezzel szemben 2005 óta még csak uniós tagjelölt, így az EU-nak megvan, vagy legalábbis meg lenne a lehetősége arra, hogy addig odázza el az ország integrációját, ameddig csak akarja.

Igaz, eddig az EU mintha előkelő idegenként tekintene a mind aggasztóbb macedóniai fejleményekre, Gruevszkit nem hívta tetemre, nem magyarázta el neki, hogy ha további önkényes, antidemokratikus intézkedéseket fogadtat el a parlamenttel, ha nem ad értékelhető választ a lehallgatásokkal, s választási csalásokkal kapcsolatos vádakra, akkor ne is álmodozzon arról, hogy hazája valaha is átlépje az EU küszöbét.

Macedónia esetében ugyanakkor nem csak a kormány és az ellenzék küzdelméről van szó, Brüsszel pedig jelentéktelen mellékszereplő. Szkopje még mintha nem döntötte volna el, hogy az Európai Unió részévé váljon-e, vagy az orosz érdekszféra egyik képviselője legyen. Meglepő is volt az a határozottság, ahogyan a Kreml tisztségviselői a jelenlegi macedón vezetés mellé álltak. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter múlt heti belgrádi látogatása során úgy vélte, hogy az ellenzéki macedóniai tüntetések mögött valójában a Nyugatot kell keresni. Abból jutott erre a merésznek tűnő következtetésre, hogy Szkopje nem támogatta az Oroszország elleni szankciókat, a Török Áramlat kiépítését viszont igen.

A macedóniai vezetésnek tetszenek is ezek az orosz elméletek. A hivatalos macedóniai hírügynökség, a MINA a napokban azt közölte, hogy a szociáldemokrata ellenzéket a CIA és Soros György finanszírozza. Ezzel fény derült arra, melyik az az idegen hatalom, amely Gruevszki szerint destabilizálni akarja az országot…

Az egész kérdésben érvényesült az ortodox szolidaritás. A szerb, sőt a görög sajtó egy része is egyértelműen az orosz álláspontot támogatta, a túlságosan hitelesnek nem nevezhető belgrádi bulvárlap, a Kurir által megszólaltatott szakértők szerint minden a Török Áramlatról szól, mert Macedónia, amelyen szintén keresztülmenne a gázvezeték, a legegyszerűbb terep lenne ahhoz, hogy megakadályozzák az orosz gazdaság szempontjából jelentős vállalkozást. A Szptnyik nevű orosz orgánum olyan véleményt tett közzé, amely szerint az észak-macedóniai Kumanovo elleni májusi támadást szintén a Nyugat vezényelte le, mivel az albán szeparatizmust akarja felhasználni „szabotázsakciója” véghez vételéhez. Az összeesküvés elméletek hirdetői azonban egyvalamit felejtenek el: bizonyított tény, hogy a szkopjei vezetés törvénysértéseket követett el, ezért éppen Gruevszkiék számára jött kapóra a Kumanovo elleni támadás, hiszen a legfeszültebb belpolitikai helyzetben terelhették el a figyelmet a kormányzat túlkapásairól.

Az EU Macedóniával kapcsolatos visszafogottságát az magyarázhatja, hogy a történelem már számos alkalommal megmutatta: nagyon veszélyes következményekkel jár, ha a bármelyik világhatalom beavatkozik a balkáni ügyekbe. Bár jelenleg a térségben szerencsére nem ropognak a fegyverek, sajnos, a Balkán geopolitikai szempontból ma sem tekinthető stabilnak. Oroszország gazdasági nyomásgyakorlással térítheti le a térség egyes államait az EU felé vezető útról. Bár itthon is tudnánk mesélni arról: az uniós tagság sem garancia arra, hogy egy ország végérvényesen elkötelezze magát az EU, a demokrácia alapértékei iránt.