"Kellene egy jó kis elnyomás, diktatúra, börtönbe kellene zárni az írókat, és ott majd fordíthatnának idegen nyelvű irodalmat, mint Göncz Árpád annak idején.” Ennyire vicces fiú Kerényi Imre, aki világéletében mézelő virágról mézelő virágra szállott a maga hatalmas függetlenségében, és aki most megszólalt a jobboldal neopáriájának tekintett Magyar Nemzetben.
Mondhatnánk, más is botlott már életében, de akkorát csak keveseknek állt módjában, hogy moszkvai szocialista ünnepség szervezésébe akadjon bármely bal – akkoriban szélső – lába. Egy rugalmas jellemnek pedig innen már csak macskaugrás az „Alaptörvény asztala”, az odakötözött háromszín tollal - mert azt ezek a kikupálódott nemzeti bolsik biztos ellopnák. Jött az ebből sarjadó párválasztó, ahol talpaink egymásra lépnek, hogy a barackfa alatt mind kis Kerényikké, költőcske államtitkárnékká váljunk a kokakóla-mámoros táncban.
A Nemzeti Könyvtár Kerényi új villanyvasútja, amire kisded kora óta vágyik. Tormay Cecile-lel, vagy a magyar irodalom nagy klasszikusával, Cziffra Györggyel. (Ezzel az erővel Nyirő József zongora-hangversenyét is kiadhatnák.)
„Engem a magyar értelmiség kritikai szemlélete nem nyűgöz le, Ady Endre sem nyűgöz le” – vallja ma Kerényi.
Bizony, az ilyen Adykkal mindig csak a baj volt. Jöjjön hát Szabolcska Mihály, a progresszív. Meg aztán száz Wassat, ezeret!
