Bújjunk asztal alá

A computer animáció előtt nincs lehetetlen, hirdeti a Törésvonal című új hollywoodi törés-zúzás, ami már alig film, inkább főként technika. Még jó, hogy a ott van Dwayne „The Rock” Johnson is, aki már termeténél fogva kiszorít némi helyet az élő szereplőknek is az ájulatig fokozott látványosságok között.

Mielőtt a Törésvonal című technikai rongyrázásban Brad Peyton rendező romba döntené Los Angelest és mellé San Franciscót, indításul azért betesz pár percet, amikor mintha emberekről is szólna a film, s bemutatkozik szuperhős főszerepében Dwayne „The Rock” Johnson. A jelenet valójában bemelegítés a későbbi irtózatos törés-zúzásra épülő lélegzetelállításhoz, hadd lássa a gyalogkakukk néző, hogy az izomkolosszus Dwayne „The Rock” Johnson alakította helikopterpilóta micsoda legény a talpán.

És valóban micsoda legény, de ezt mi már jól tudjuk a Halálos iramban című filmsorozatból. Sőt, ott még meg is szerettük annyira a meleg, barna pillantását, hogy elnézzük színészi képességeinek szűkös határait. Annyit előlegben elárulhatunk, hogy ebben a filmben sem kell ezeket a határokat feszegetnie, ez tipikusan olyan film, amely megelégszik élő szereplőinek – finoman szólva – korlátolt habzású játékkultúrájával.

A Törésvonal iskolapéldája lehet annak a szinte kizárólag technikára épülő műfajnak, amelyben az élő szereplők alig többek, mint jól mozgatható bábuk, akik ilyen-olyan típushelyzetekben hozzák a legegyszerűbb alapformát. Hőst, áldozatot, menekülőt, rémültet, megkönnyebbültet. Az alap-emóciókon kívül nem kívántatik tőlük más, mivel nem róluk, hanem a technikai bravúrokról szól a film. Itt is. Az szerencsés ráadás, hogy Dwayne,

A Szikla a túlfejlesztett izmain felül egyfajta rokonszenves egyéniséget is hordoz. Igazából egyetlen olyan színészi pillanata nincs a több mint kétórás filmben, amire azt mondhatnánk, ez igen, ez igazi színészi pillanat, de legalább elhisszük neki, hogy hős. Ami persze a leghihetetlenebb az egészben.

Mert Peyton rendező a látványosság kedvéért olyan iszonyatos romhalmazba dönti le Los Angelest és mellé San Franciscót, hogy ott teremtett lélek nem maradhatna életben, nem hogy még hős legyen. De hát erre épül ez a mostani új-Hollywood, a technikai nagyotmondásban épp a hihetetlensége a pláne.

Ezért is ügyes az indító jelenet, mert ebben helikoptermentőnk látványos bravúrral és személyes bátorsággal ment ki egy sziklahasadékba zuhant autós leányzót a több száz méteres mélység felett. A bravúr ellenére ez mégis életszerű helyzet, a mentés hősiességéhez nem fér kétség, tudjuk, hogy Johnson, A Szikla - itt Ray névre hallgat -, képes szembenézni a lehetetlennel. S miután ilyen szépen be lettünk etetve, mi sem természetesebb, mint hogy magától értetődően elfogadjuk, a Szent András árok törésvonalán bekövetkező, minden eddiginél pusztítóbb, 9,9-es földrengésnek, ha van, hát Ray a hőse.

Elromlott házasság, veszélybe került feleség, még nagyobb veszélybe került közös leánygyermek, csúnya-önző harmadik, aki a tetejében gyáva nyúl is – ilyen vérszegény kellékekből barkácsolt sztorit talált ki a rengő föld iszonytató pusztításában, a természeti tombolásban hősiesen helytálló Ray köré a népes forgatókönyvírói gárda. Nyilvánvaló, a sablonokat nem meghaladó sztori-kellékek egyedül a digitálisan előállított látványosságok kiszolgálói.

Peyton rendező a filmjében olyan rombolást visz véghez, amihez foghatót ritkán állítottak elő Hollywoodban (talán): az épületek kártyavárként omlanak össze, hullámzik és reped szét az aszfalt, felhőkarcolók rogynak össze, zúdul a tengerár, a Golden Gate úgy csavarodik, leng ki, mint azon a bizonyos szörnyű dokufilmen, de itt a vörös híd szét is szakad, mintha egy macska kapott volna a kötésfonalak közé.

Az éppen menekülő családtagokat az iszonyatos tengerár fenyegeti elnyeléssel. Ám amikor minden veszni látszik, a készséges dramaturgia segít: ha Ray alól kikopik a helikopter, azonnal talál megfelelő autót, amikor az is kidől, elköt egy épp útjába került kisrepülőgépet, s amikor elönti a romokat a tenger, egy szuper rohamcsónak kerül azonnal a talpa alá. A néző örüljön, hogy láthatja, milyen az, amikor a romba dőlt San Francisco tengervízből kikukucskáló felhőharcolói között hogy szlalomozik egy igazi hős a rohamcsónakon.

Egy apróság azért emlékeztet arra, milyen egy hagyományos film. Paul Giamatti tudományos kutatóként a földrengések előrejelzésének lehetőségét keresi kis csapatával egy laboratóriumban, az L.A. egyetemen.

Az ugyan hangos kacajt ébreszthet, hogy miközben a szemünk láttára hull darabjaira a rengésektől Los Angeles, ő professzorként emeleti laboratóriumában az íróasztal alá bújik, s annak fontosságát fejtegeti, hogy az asztallap, vagy az ajtófélfa a fejünk felett milyen fontos védelem lehet földrengés esetekben, mégis, a technika látványos tobzódása közepette ez a jelenet a képtelenségével együtt mégis nagyon emberi, És Giamatti ebben a nevetséges, butus szerepben is – igazi, istenáldotta színész. Öröm nézni.

Törésvonal (***)