Az előadásról a Closer markáns férfi főszereplőjével - Anger Zsolttal beszélgettünk.
- Ez a négyszereplős kamaradarab olyan, mintha egy kortárs Ibsen vagy Csehov színművet néznénk, ahol nagyító alatt vizsgálhatjuk az örök esendő embert. Belülről te ezt, hogy éled meg?
- Érdekes a sztorim a Closerrel, mert amikor annak idején láttam a filmet (Mike Nichols 2004-ben készítette el a darab filmváltozatát - a szerk.) rögtön arra gondoltam, hogy szívesen megcsinálnám színházban. Egyébként nagyon izgalmas szellemi játék, filmet színpadra adaptálni, de itt nem ez történt. Amikor Márkkal (Radnai Márk, a darab rendezője) belevágtunk ebbe a munkába, az eredeti színdarabot vettük elő. És tényleg igazad van, hogy olyan a Closer, mint egy Csehov vagy Ibsen-mű, mert mindaz az életsűrűség, ami benne van, egyáltalán nem újdonság. Végtére is, csak a történeteink változnak, de az ember maga nem. Ez a színmű egyébként egy végtelenül egyszerű alaphelyzetre: egy szerelmi négyszögre épül. S azáltal, hogy ezek a teljesen különböző karakterek, nem tudják kordában tartani az érzelmeiket meg a vágyaikat, így láncreakciószerű, apró élettragédiákat okoznak saját maguknak, meg egymásnak. Ugye Csehov mindig a szöveg alatti tartalommal játszott. Tehát, ha nála valaki azt mondja, hogy milyen vészjóslóan duruzsol a kémény, nyilván tudjuk, hogy a szerelmi viharokra utal. Bár a Closer meglehetősen szókimondó, és nagyon éles dolgokat vágnak egymáshoz a szereplők, de közben meg éppúgy az ember eredendő magánya és szeretetéhsége a mozgatója.
- Bulvárszagúnak tűnhet a kérdés, de mennyire tudjátok különválasztani Dobó Katával a színpadi héjanászt és az otthoni idillt, vagy vacsora közben azért szóba jön a Closer?
- Figyelj, a színészet ugyanolyan foglalkozás, mint mondjuk villamosvezetőnek lenni, csak nálunk más kockázatokat kell vállalni. Egy villamosvezető sok száz ember életéért felel, mi pedig a saját lelkünket visszük vásárra minden este, de nem cipeljük haza a munkát. Szétmarcangoljuk egymást lelkileg a színpadon, de amikor vége van, akkor újra mosolygunk. Ez olyan, mint a wrestling. Láttál már pankrációt?
- Ki nem?
- Nos, akkor tudod, hogy a szorítóban ezek a pasasok ütik-verik egymást, majd az öltözőben megpaskolják egymás arcát és megállapítják, hogy jól nyomták a show-t. Mi Katával (a két színész fél éve alkot egy párt – a szerk.) pontosan ilyen pankrátorok vagyunk, akik ha kell, a színpadon agyonverjük egymást, a végén meg összepacsizunk. Régi kedvenc mondásom, hogy azért is jó színésznek lenni, mert egy fillért sem kell költeni pszichiáterre, ugyanis héttől tízig mindent szépen kiköpünk magunkból. És hogyha ez rendesen összejön, akkor egyrészt mi is felszabadulunk, másfelől a néző is jól érzi magát. Arra vágyom, hogy legalább száz előadást érjen meg ez a darab, ezáltal sok ember el tudjon gondolkodni azokon a tévutakon, amiket mi bejárunk esténként a színpadon.
- Nézőként úgy tűnik, abszolút szinkronban vagy ezzel a karakterrel. Jelentős megálló számodra ez a szerep?
- Hogy mondjam? Engem az motivál, hogy mindig a legtöbbet tudjam elmesélni, valójában magamról. Tudom, hogy ez így borzasztó egoistán hangzott, tehát pontosítanám. Szerintem akkor jó egy színészi alakítás, ha az ember nem valaki másnak a bőrébe akar bújni, hanem olyasvalamit tud megfogalmazni saját magáról, ami mindenki számára ismerős, hiszen a lelkünk mélyén valamennyien ugyanolyanok vagyunk. Éppen ezért tök mindegy, hogy Hamlet, vagy Platonov, vagy a Closerben a Larry, mert igazából ugyanazok a vágyak mozgatnak minket. Például nem is tudom, hogy ennek a darabnak mi lehetne a műfaja, mert nem színmű, nem tragédia vagy komédia. Talán azt mondhatnám, hogy a Closer szeretetéhes egók csetlése-botlása két felvonásban, ami arról mesél, hogy mindnyájan egy ölelő társra vágyunk, és hát ebből lesz a rettenetes kavarodás. Ismerős, nem?
