Egy kis(z)titkár panaszai

Hirsch Jenőnek mozgalmas mozgalmi élete volt. Először a Gagarin őrs krónikásának igen felelősségteljes tisztét töltötte be, joga lett volna, de hősiesen nem élt vele, hogy bármelyik osztálytársának nevét csupa kis betűvel írja. Később a Fazekasban osztálya alapszervezeti agitprop titkárának választották, amely sokkal körülhatárolatlanabb funkció, ám így se kapott össze soha a kompetenciákon vezetőtársaival, bizonyos Thürmer Gyuszival(a titkárral) és Magyar Jancsival, a szervezőtitkárral. Innen, mondhatni, egyenes út vezetett a vásárhelyi század KISZ-titkárságáig, majd egy rövid ideig a szegedi bölcsészkar tancsoporti mozgalmárságáig. Aztán nagy nehezen Pestre került, amit igen megbecsült és nem kívánt mással, csak a szakdolgozatával foglalkozni. (Azzal viszont veszettül. Már harmadévben gyakorlatilag kész volt vele, ami valószínűleg helyi rekordnak számított.) Pedig ezzel a pedigrével simán valamilyen párt- vagy állami karriert lehetett volna építeni. Feltéve, hogy valaki kedvet kap hozzá. Hirsch kiszezése azonban egyáltalán nem volt sikertörténetnek nevezhető.

Olyannyira nem, hogy még csak be sem akarták szervezni. Erre a katonaságnál amúgy kiváló lehetőség lett volna, hiszen a laktanyában kiterjedt besúgói hálózat működött, amelyet aztán – előfelvételisek lévén – az egyetemen is jól lehetett használni. Csakhogy a bölcsészszázad és annak KISZ-alapszerve furmányos egy képződmény volt. Legelőször is, ők voltak az egyetlenek, akik nem aludtak a politikai tiszt foglalkozásain, sőt, kérdések özönét zúdították rá. Mely aktivitás furcsa mód nem váltott ki osztatlan megelégedést a helyőrség elöljáróiból. Pedig csak aziránt érdeklődtek mély empátiával, hogy mi lesz a munkásosztállyal a nem is oly távoli jövőben felépítendő osztály nélküli társadalomban, a kommunizmusban. „Munkásosztály márpedig akkor is lesz!” riposztozott paprika vörös arccal ordítva az illetékes őrnagy. Nincs semmi csodálkozni való azon, hogy ezt követően a „kib…szott” epitheton ornans-szal ékesített bölcsészszázad kiemelt figyelemben és bánásmódban részesült a szolgálat még hátra lévő idejében.

Vonatkozott ez a KISZ-alapszervezetére is, amely gyakorlatilag egybe esett a század személyi állományával. Beleértve magát a századparancsnokot. Mármost ilyen minőségében az ő főnöke lett Hirsch Jenő.

Hagyjuk a prózai részleteket. A végeredményt előre borítékolni lehetett: a hadnagyot kizárták, ő pedig a KISZ-titkárát bezáratta. A fogdába. Nem máskor, mint a leszerelés éjszakáján. Felemelő érzés volt másnap reggel, amikor társai már civilruhában rohangásztak az udvaron, bakancsfűzőjétől és nadrágszíjától megfosztottan, őrizetesként söprögetni az amúgy patyolattiszta kocsiutat. Végül mégis eleresztették, de parancsnoka egyszer azért még utána nyúlt: nem javasolta tartalékos tiszti tanfolyamra. Jól megbüntette:Hirsch élete végéig honvéd maradt. Mondhatni, nemes bosszú volt. Így később nem kellett további fél évre bevonulnia.

Azért sokat tanult a katonaságból és amikor a szegedi egyetemi lapba szánt cikkéhez kérdőíves anyagot gyűjtött, ügyelt arra, hogy a felmérést ne adja ki a kezéből. Tizenkilenc évesen arra is hamar rájött, hogy a bölcsészszázad sem úszta volna meg pár napos fogdákkal a kiszezést, ha nincs közöttük néhány nagykutya fiacskája. Fültanúja volt ugyanis a leszerelés napján annak a telefonnak, amelyre válaszul az ezredparancsnok politikai helyettese csak annyit mondott: „Értettem. Minden előfelvételis hazamehet, kivéve, ha megölte az anyját vagy a parancsnokát.” De azt azért nem gondolta volna, bármilyen bölcsnek és körültekintőnek hitte is magát, hogy valamelyik kollégista társakiemeli fiókjábóla gondosan őrzött papírját. Amelyen olyan épületesen naiv kérdések voltak olvashatók, hogy például, mi a véleményed a cionizmusról, antiszemitizmusról stb., stb.

Ez 1973-ban már elég volt ahhoz, hogy fegyelmi eljárás alá vonják. Ha éppen nevethetnékje lett volna, bizony könnyesre röhögte volna magát a viccbe illő szituáción: a fegyelmi bizottság elnökét olyannyira nem tájékoztatták a szervek arról, miről is kellene vizsgálatot folytatnia, hogy Hirsch, átlátva helyzetet, maga ajánlotta fel, hogy megmutatja az inkriminált kérdőívet. Aztán az „ügy”, amilyen váratlanul tört rá, úgy el is halt. Csak évtizedekkel később tudta meg, hogy ezenközben az MSZMP Központi Bizottsága apparátusáig is eljutott, ahol – nagy szerencséjére – egykori Fazekasos magyartanára is dolgozott és elsimította a dolgot.

Hirsch Jenő ekkor már állandóan ingázott Szeged és Budapest között, majd átkérte magát a pesti bölcsészkarra. De addig is csak minimális időt töltött a kollégiumban, és közösségi tevékenysége a szemközti klinika női zuhanyozójának kollektív kukkolására, illetve csocsózásra szorítkozott. Mert ugyan tudta, ki volt a jelentője, de bárki lehetett volna. Csak tartotta a pofáját, és nem talált ebben semmi kivetni valót. Ez volt akkor ugyanis a dolgok normális rendje.

Így éltek ők, békésen egymás mellett, jelentők és jelentettek.