A remény és a halál útján

Ady Endre Emlékezés egy nyár-éjszakára című versében írja: „az ember esendő s nagyon adós a szeretettel”. Mécs László pedig A királyfi három bánatában ekképp kérdez: „…mért nem tudja látni egymást a sok ember, a sok-sok királyfi, úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?” Eltelt egy évszázad, meg több is, meg ezer évek, s még mindig ebből van a legkevesebb a világon: a szeretetből. Teli a világ idős, fiatal, gazdag, meg szegény „szeretet-koldusokkal”, hajléktalanokkal, vándorlókkal, menekülőkkel...

„Egy évezrede befogadtuk az idegeneket, és a mai történelmi tudatunkban ez természetes. Nem véletlen, hogyha Szent Istvánra gondolunk, a befogadott idegeneket vendégekként, hospessekként említjük…” A rendszerváltoztatás utáni első kormányfő, Antall József utolsó, nyilvános gondolatai ezek. Talán nem véletlenül hangsúlyozta ezt akkor. Ma is szeretnek némelyek a „szentistváni” gondolatokra hivatkozni, de valójában azzal homlokegyenest másként cselekedni.

Varga páter példája

Antall viszont az általa emlegetett „hospességet” közelről láthatta, tapasztalhatta, nem lehettek számára üres gondolatok ezek, hiszen apja, az idősebb Antall József, a kisgazda politikus 1939 és 1945 között több tízezer lengyel menekült – köztük több ezer zsidó – befogadásának, gondoskodásának, ellátásának megszervezését irányította menekültügyi kormánybiztosként. „Szerte a világon a nemzetközi jog, elsősorban az idevonatkozó genfi egyezmény előírásai szerint kezelték az idegen állampolgárokat, néhol pedig egyszerűen ellenséges katonákként bántak velük. Magyarország kivétel volt ebben a tekintetben. Lengyel honfitársaim problémája Magyarország népe és hatóságai számára nem rendőri, hanem szociális kérdés volt… Más országokban internálótáborba zárták az engedély nélkül beszivárgott külföldieket, önöknél erről szó sem volt. Menekülttársaim szabad mozgást élveztek és az államtól olyan mérvű segélyben részesültek, amely biztosította megélhetésüket…” – emlékezett vissza Antoniewitz Jan örmény származású lengyel újságíró, aki hét esztendőt töltött hazánkban menekültként a világégés alatt.

Minden túlzás nélkül igazak idézett gondolatai. Akkor a menekültmentésben nem kifejezetten csak baloldali pártállásúak jeleskedtek. A kisgazdák, s a körülöttük lévő holdudvar ahogy csak bírt, odaállt a menekültek mellé. Varga Béla páter volt az, aki „menekült fővárost” alakított ki Balatonbogláron, egyházi épületeket bocsátott e célból rendelkezésre, berendezéseikre pedig saját javaiból áldozott. Sőt, a legkisebb ügyektől a legnagyobbakig, a legveszélyesebbekig minden kockázatot is vállalt a menekültekkel. Lehetővé tette például többüknek, hogy tovább utazhassanak Svájcba, nem egy ízben maga kísérte el egészen a svájci határig az illegálisan utazó személyeket. Baranyában a kisgazda vezetők és szervezetek segítségével átkelőhelyek épültek ki Dél felé, Veszprém megyében egy Szalóky Lajos nevezetű katonaember segítette a lengyel menekülteket, sokuknak hajlékot és élelmet is biztosítva saját, nemesszalóki birtokán.

Hol van ma hasonló lelkületű, sokszor belsőből, szívből induló, emberséggel hajtott, kitárt karú, országos hatású menekültügyi akció, mint az említett, magyar politikai személyeknél akkortájt? A jelenlegi kormány vezetőinek álláspontja szerint Európának és Magyarországnak ma nincs szüksége menekültekre és bevándorlókra. Persze, el lehet intézni egy legyintéssel a menekült ügy korábbi kezelését: az más eset, az a világháború idején volt, vagy azzal, hogy a lengyelek történelmileg is közel álltak a szívünkhöz. Ezek az üldözöttek, ezek a menekültek nem állnak közel a szívünkhöz...

Világégés élő adásban

„A háborúkat alig néhány ember robbantja ki, de ők nem harcolnak, és nem is halnak meg. Az egyszerű emberek ölik egymást halomra, ők hullanak idegen föld meszesgödrébe, s az ő otthonaik pusztulnak el. Ők az eszközök, és ők az áldozatok.”- írta Fekete István író. Nem állíthatjuk ma sem, hogy békés világban élünk. Bele sem tudunk gondolni, napjainkban mennyi kisebb-nagyobb fegyveres konfliktus, háború pusztítja Földünk lakosságát. Halljuk, és látjuk a híreket, az egyre több kulturális és vallási töltetű problémát, a tévécsatornák jóvoltából szinte élő adásban, szemünk láttára folynak az ütközetek. S a legtöbben csak közömbösen megvonják vállaikat, tovább kapcsolnak, mondván, hogy ez nem a mi dolgunk, hál' Istennek tőlünk messzi dörögnek a fegyverek.

A világ konfliktusokkal terhelt vidékeiről idáig hallatszik százak, ezrek jajkiáltása. Európa lakói nem hunyhatják be a szemüket, nem csukhatják be a fülüket, nem zárhatják be ajtóikat azok előtt, akiknek kenyér, akiknek takaró, akiknek gyógyszer kell. Nem csak a humanitárius szervezetek, minden jó érzésű ember dolga az volna, hogy erejéhez mérten nyújtson segítségét a szenvedőknek, a menedékkérőknek tiszteletteljes bánásmódot.

„Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok…” – áll a Bibliában. Azóta mindez az emberiesség, az emberi méltóság alapvető törvénye. A mai, bálványimádó világ persze nem erre tanít: Nem az embert állítja a középpontba. Utálatos közömbösséggel löki félre a koldust - néhol erre a hatóságot a törvény is felhatalmazza -, hagyja nélkülözni az időset, munka nélkül pusztulni a munkást, vagy éppen hullámsírba veszni a nyomor vagy a gyilkosok elől menekülni kényszerülőt.

Ferenc pápa mondta: „…fivéreink és nővéreink jobb életet és boldogságot kerestek, mivel éheztek, üldözték őket, sebeket ejtettek rajtuk, kizsákmányolták őket és háborúk áldozatai voltak…” Így beszélt a Földközi-tengerbe veszett illegális bevándorlókról tragédiájáról a katolikus egyházfő.

Fivéreinkről és nővéreinkről beszélt, teljesen mindegy mely nemzetiséghez tartozók. Embertársaink, akikben ugyanúgy szív dobog. Emberek, akiknek másuk sem maradt, mint a reményük, mert minden mást már elraboltak tőlük, de ezt az egyet nem. rengeteg szenvedés árán is őrzik a reményt, abban bíznak, hogy talán a túlsó parton, vagy a hegyeken, a határokon túl lehet még élet a számukra is.

Ezt a reményt az életükkel együtt vesztette el az a majd ezer afrikai menekülő is, akik bárkája felborult a Földközi-tengeren, Lampedusa szigetétől 220 kilométerre. Minden idők legsúlyosabb katasztrófájaként emlegetik a Földközi-tengeren történt mostani menekült-tragédiát.

Európa oda se néz

A Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) adatai szerint idén már ezekre tehető azoknak a bevándorlóknak a száma, akik életüket vesztették a Földközi-tengeren. Az IOM szerint az év eleje óta már 15 ezer illegális bevándorlónak nyújtottak segítséget a Líbia és Itália közötti tengerszakaszon, de az utóbbi hetekben - a javuló időjárás miatt - egyre több hajó indult el az észak-afrikai partokról Európa elé.

Lampedusa, a Szicíliától 127, Tunéziától 113 kilométerre levő 20,2 négyzetkilométeres földdarab az afrikai menekültek kikötőpontjaként lett ismert. A Corriere della Sera című lap szerint 1999-2012 között több, mint 200 ezren kötöttek ki Lampedusán, csak 2013-ban több, mint négyezren.

Hosszú időnek, éveknek kellett eltelnie, és ennek a mostani, nagyobb létszámú tragédiának bekövetkeznie, hogy a sok, közömbös hallgatás után a nemzetközi közösség határozott és gyors fellépésre szánja el magát.

Igen elgondolkodtatóak azok a mondatok, amelyeket egy nemrég megjelent interjúban Don Zerai, az AHCS Habeshia menekültekkel foglalkozó fejlesztési segélyügynökség alapítója, Nobel-békedíjra jelölt pap fogalmazott meg: „Az elmúlt 15 évben egyik tragédia a másikat követi, és a legcsekélyebb változást sem észleljük. Európa inkább oda sem néz, milliárdokat szán fegyverekre, hogy a fegyverkezési lobbit kielégítse. Ugyanakkor azt állítják, nincsen elég pénz arra, hogy a Mare Nostrum földközi-tengeri mentőakciót tovább folytassák. Ez hadüzenet a menekültekkel és a bevándorlókkal szemben. Hagyni, hogy tengerbe fulladjanak, az hadüzenet nélküli háborút jelent ellenük. Ez a mai Európa bűnös politikai döntéseket hoz és cseppet sem törődik a menekültekkel… Európa az elmúlt tizenöt évben mást sem csinált, csak barikádokat emelt és a csempész szervezeteket támogatta. Ha az EU ezekkel az emberekkel tényleg szembe akar szállni, akkor legális beutazási lehetőségeket kellene teremtenie. Miért nem tesz Európa és az ENSZ semmit, hogy újra béke legyen Szomáliában? Hogy megszűnjön az Etiópia és Eritrea közötti határvillongás? Miért nem tesznek semmit, hogy az olyan diktátorok, mint az eritreai Afewerki, vagy Al-Basir Szudánban feladja hatalmát és valódi demokratizálási folyamat indulhasson meg országaikban? Ha a tömeges kivándorlás okai olyan sikertelen államokban keresendők, mint Eritrea, Szomália, Szudán, Mali vagy a Közép-afrikai Köztársaság, akkor az ENSZ-nek aktívan kellene fellépnie a lakosságnak védelmében…” De beszélhetnénk a népírtó ISIS szíriai, iraki garázdálkodásáról, a nigériai, líbiai szélsőséges muzulmán szervezetek megfékezéséről is.

Gonosz szatíra?

„Európának nincsen szüksége a menekültekre… Európa határait meg kell védeni… ez a kontinens egy keresztény kontinens, ezért segítséget is kell nyújtani, olyan politikát kell folytatni, amely segíti a menekülni vágyókat abban, hogy ott maradhassanak, ahol születtek, hogy ne induljanak el a milliók, százezrek” – ezeket már a magyar miniszterelnök mondta néhány hete azon EU-s csúcstalálkozót követően, amely a tengeri bevándorlásról szólt. Ezzel szinte egy időben jelent meg aTÁRKI legfrissebb felmérésének eredményei, amely szerint Magyarországon minden korábbinál erősebb lett az idegenellenesség. A felnőtt lakosság 46 százaléka szerint az országba nem kellene beengedni menedékkérőket.

A Magyar Távirati Iroda által ismertetett kutatásból kiderül, hogy a TÁRKI 1992 óta vizsgálja az idegenellenességet. Az eddigi legmagasabb értéket 2001-ben regisztrálták, akkor a megkérdezettek 43 százaléka nem akart idegenekkel találkozni az országban, a korábbi évekhez képest 2012-ben tovább nőtt az idegenellenesek aránya, és 2013-2014-ben is magasabb maradt, mint a 2000-es évek átlaga. A mérlegelők körében az arab származásúak visszautasítottsága a legmagasabb, míg a határon túli magyaroké a legalacsonyabb. Az arabokénál alig alacsonyabb a romák, de 70–80 százalék felett van a kínaiak, az afrikaiak és a románok visszautasítottsága is. Még a nem is létező pirézeket is elutasítja a a megszólalók 60 százaléka. Az átlagosnál elutasítóbbak a rossz anyagi helyzetben lévők, vagy a helyzetük romlásától tartók, a dél-dunántúliak, a munkanélküliek és a 40–50 évesek. Az idegenellenesség mértéke a felsőfokú végzettségűek körében a legalacsonyabb, a főiskolát végzettek esetében 35 százalék, egyetemet végzetteknél 20 százalék – derült ki a felmérésből.

Az Európai Unió közvéleményét megdöbbentette az úgynevezett "nemzeti konzultáció" gondolata és a nyilvánosságra került kérdések idegenellenes hangvétele. A mai napig foglalkoztatják a világsajtót a bevándorlás és a menekült kérdés magyarországi kezelésének "sajátos" fejleményei. A legenyhébb véleményt talán a Die Zeit szemleírója fogalmazta meg: a magyarországi lépéseket „gonosz szatírának” nevezi. A hetilap szerzője úgy fogalmaz: „Magyarországon megfigyelhető, miként megy pocsékba egy ország és vele politikai kultúrája, amikor egy kormány levetkőzi minden gátlását”.

Hogy ez a folyamat merre halad? Merre tart a világ? hogyan oldja meg a problémát Európa, s benne a mi országunk? Meglátjuk. Az eddig történtek nem kecsegtethetnek megnyugtató reményekkel. No, de majd valóban meglátjuk.

Babits Mihály soraival élve: „Ó te Jövő, aki jössz és senki se sejti, hogy itt vagy; jössz és senki se lát, jössz sűrű fátyol alatt...”