Aki keres, az nem talál

Zászlóshajójává, védjegyévé vált a Budapesti Wagner Napok a Művészetek Palotájának. Kezdetben többen idegenkedtek az úgynevezett félig szcenírozott előadásoktól, melyekben nélkülözni kell a modern színpadtechnika vívmányait. De azóta markáns stílusú, világszínvonalú előadásokat láthattunk. Így van ez a Fischer Ádám vezényletével, Kovalik Balázs rendezésében bemutatott, A bolygó hollandi esetében is.

Monstruózus díszlet Horgas Péteré a Művészetek Palotája, A bolygó hollandi előadásához. Lényegében egy hatalmas ház, de annak csak rideg váza, át is lehet rajta látni, így nem takar semmit, nem igyekszik leplezni, hogy egy hangversenyteremben vagyunk, és „csak” félig szcenírozott változatot látunk Wagner operájából. Ez a „csak” azonban már, ha úgy tetszik, jelképpé vált, a tízéves Budapesti Wagner Napok szimbólumává. Azt mutatja, hogy bár a szerző totális összművészetet képzelt el, erős színpadi víziót, minden technikai elemet, süllyesztőt, zsinórpadlást, színpadi masinériát csúcsra járatva, úgy is elő lehet adni a műveit, hogy van néhány erőteljes gesztus, díszletelem, a többi pedig már az énekesek, a karmester személyiségén, a zenekar nagyszerűségén múlik.

Amikor annak idején a Parsifallal elkezdődtek a Müpában a Wagner-napok, és még rám is telefonáltak, hogy szíveskedjek megnézni a produkciót, húzódoztam, és nem mentem el. Később aztán pótoltam a mulasztásomat, és rá kellett jönnöm, milyen hitetlen balfék voltam, hogy nem szavaztam bizalmat az előadásnak. Azaz igazság, hogy addigra már láttam a Parsifalt Bayreuth-ban, a Festpielhausban, abban a külsőleg és belső tereit tekintve is, roppant puritán színházban, amit Wagner megálmodott magának, és aminek egyszerű külcsíne bámulatos színpadi technikával párosul. Minden rendelkezésre áll a lenyűgöző látványhoz, a varázslatos csodákhoz, a szinte filmes áttűnésekre emlékeztető, pillanatok alatt totálisan hangtalanul megvalósított díszletváltásokhoz. Vagyis minden rendelkezésre áll ahhoz a lenyűgöző, de akár esetenként letaglózó összművészethez, amit a nagyravágyó és nagyra is jutó szerző elképzelt, és amivel, ha úgy tetszik, megtámadja a nézőket, sokkolja őket, nem hagy nekik nyugtot, a legrémisztőbb mélységbe, és a legmagasabb, fenséges szférákba is elviszi őket.

A Wagner-napok atyjának, Fischer Ádámnak a csökönyös elszántsága, zsenialitása, kiterjedt nemzetközi kapcsolatai, abszolút meghozták a gyümölcsüket, hívta azokat a világban jegyzett nagy énekeseket, akik Bayreuthban is fellépnek, felkért kísérletező kedvű, invenciózus rendezőket, és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát olyan egységbe kovácsolta, olyan éteri hangokat csalt elő belőle, hogy az meglepő volt. Sikerült kidolgozni a Müpára jellemző Wagner produkciók markáns stílusát, mely a ház tán legfőbb zászlóshajójává, védjegyévé vált.

Fischer A bolygó hollandit már öt évvel ezelőtt szerette volna bemutatni, Kovalik Balázs rendezésében, a Magyar Állami Operaházzal közös produkcióban, akkor, amikor ott még a színház vezetői voltak. Aztán, hogy távozni kényszerültek, ez a koprodukciós terv kútba esett, most a Müpában ennyi év késéssel tudták megvalósítani a tervüket.

Horgas Péter díszlete ránézésre sem lakályos, kapásból látszik, hogy nem meghitt otthon, nem csoda, hogy a főhősnő, Senta innen menekülni akar. Óriási mérete kifejezi azt a harácsolási vágyat is, amit a lány apja, Daland képvisel, akiben őrületes a birtoklási vágy, ami mindenféle javakra ugyanúgy vonatkozik, mint a lányára, meg van győződve róla, hogy őt ugyanúgy adhatja-veheti, mint bármilyen tárgyat. Ez a ház-monstrum a világmindenséget is jelképezi, a Sentát alakító Elisabet Strid fel is mászik rá, birtokba is igyekszik venni, onnan kémleli a messzeséget. Erőteljes a hangja, de emellett jó színésznő is, mozgékony, nyughatatlan, talányos nőt játszik, akiről nem egészen tudható, hogy valóban beleszeret-e Hollandiba, vagy csak a messziről jött embert, a mítoszt kedveli benne. Sőt, netán csak ahhoz tekinti eszköznek, hogy elmehessen a szülői házból. De közben meg van egy őrjítően szép, mámoros duettjük.

Persze nehéz ügy ez, mert a látványos díszletek, jelmezek elmaradása még inkább kiemeli azokat a térből, akik a pódiumon állnak. Hangsúlyosabb lesz valamennyi gesztusuk, arcrezdülésük. És bár a Hollandit megformáló James Rutherfordnak fajsúlyos, jelentőségteljes a hangja, színészi szempontból kevés, amit csinál, nehezen hiszem a két ember szerelmét. Tán Kovalik is inkább azt sugallja, hogy ez az ember már csak hűséget keres, mert az megváltja őt az örök bolyongásból, de már keresni is csak megszokásból keres, mert úgysem bízik benne, hogy talál is, mert ő is tudja, hogy ez egy végletesen elfajzott világ. Aminek megtestesülése a Peter Rose által adott Daland. Ő maga a dermesztő, rideg számítás. Olyan kemény érzéketlenséggel tud megszólalni, annyira elutasító gesztusai vannak, hogy az hideglelős.

A monoton, számító érdekek vezérelte világról beszél leginkább Kovalik. Akkor is ezt teszi, amikor a Fonókórusban nem rokkákon dolgoznak az asszonyok, hanem tőlük elidegenedetten mosógépek zakatolnak. Ez már se kézügyességet, se odaadást nem igényel, ez már a mindennapi, örömtelen robot. A szerelmi duettben megtapasztaljuk, hogyan élhetnénk, és közben látnunk kell, hogy az már csak a vágyak birodalma. Letaglózó. És mégis az egész produkció felemelő, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Fischer Ádám vezényletével, a legszélesebb érzelmi skálán játszik, az énekkar olykor egészen megrendítő. Rút ez a világ, kibírhatatlan, de azért mégiscsak szép, ha ennyire szuggesztív produkciót élvezhetünk.