Telenor;

- Megint megszívtuk

Szívesen belenéznék az egykori Államigazgatási Főiskola tankönyveibe, mit tanítottak annak idején szívatástanból. Mert egészen biztos vagyok benne, hogy abban a Ménesi úti oskolában kellett lennie egy ilyen tantárgynak, amit talán a mostani Közszolgálati Egyetem tanmenetébe is átemelhettek. Persze csak titokban, külön szemeszterként. Akit felvesznek, azoknak 80 évre lakatot kell tenniük a szájukra.

Először akkor ébredt bennem gyanú, hogy szívatnak, amikor a nyugdíjvédelmi biztoska bejelentette: akik nem adják oda az államnak a magánnyugdíj-pénztári vagyonkájukat, személyesen nyilatkozzanak erről. Nem levélben, nem e-mailben – személyesen. Kijelöltek országosan néhány ügyfélszolgálatot, néhány napot, lehetőleg minél távolabb a ’zemberektől’ és persze munkaidőben. Ott lehetett kitölteni a papírt: T. Hivatal! Nem adom a pénzem. Bejött! Három és fél millióan legyintettek, ők nem utaznak, nem állnak sorba, inkább vigyék a pénzüket. Akik másként gondolták, úgy százezren, utaztak, sorban álltak, dühöngtek. (Megérdemelték, kuncogott biztosan a szőke biztoska.)

Most megint akcióba léptek az állami szívatók. Úgy rendelkezett a telefontársaságokat felügyelő hírközlési hatóság, hogy aki nem ért egyet a szolgáltató arcátlan tarifaemelésével, az szóljon. Aki nem szól, az fizessen. A hallgatás – beleegyezés. Megint bejött: a milliós ügyfélkör többsége lusta, vagy nem számít neki, mennyi lesz a számlája. Akinek nem tetszik (mert miért tetszene az áremelés?) tülekedhet, órákat sorban állhat, dühönghet. A „szolgáltató” szóvivője szabadkozik: bocsi’, nem számítottunk ekkora rohamra…

Nem tudom mire számítottak. Csak azt tudom, hogy a szívatók - ott a Hivatalban -, megint kuncognak a markukba.