Alig két év múlva a nyíregyházi női gettóból a nagyapámnak kellett megszöktetni őket. Anya és lánya akkor ismét Budapestre utazott, ahol az akkor alig 36 éves nagymamám - a családja által nemrég szokatlanul gazdag hozománnyal kistafírozott és férjhez adott - korábbi alkalmazottjuktól kért pár napra szállást. A "hálás" ifjú asszony másnap korán reggel elsietett a nyilas központba, s mire a már egyébként is rémes dolgokon átment, halál fáradt vendégek felébredtek, jöttek is értük a nyilasok.
A bujkáló, de „gazdag zsidó családról” kapott bizsergetően fontos információk alapján elszállították őket abba az Andrássy úti épületbe, amelyet ma a Terror Házaként ismernek. Belökték az anyát és lányát a pincébe, a többi szerencsétlen fogvatartott közé, akiket gyakorlatilag szünet nélkül kínoztak. A nyilasokat csak az érdekelte: hol vannak az elrejtett kincsek, vagyontárgyak. Akik nem beszéltek, azokat rettenetesen összeverték és embertelenül megkínozták. Abban a pincében minden olyan gaztett megtörtént, amit csak egy aberrált elme el tud képzelni.
Anyukám, akkor 13 és fél éves volt, hosszú copfos kislány, és kora tavaszi ruhát viselt. Volt egy kis játékmackója is, amit állandóan magánál tartott. A következő napokban a macival a karjában szinte szabadon ténfergett abban a rémséges épületben. Megszokott látvány lett, kutyába sem vették. Naponta azt látta, hogy véres, emberi roncsokként érkeznek vissza a pincébe a megkínzott eszméletlen vagy sokkos állapotban lévő fogolytársak.
Lassan-lassan mindenki sorra került. Elkezdődött az ő szörnyű személyes kálváriájuk is. Mi történt a nagymamával? Erről anya egész életében igen keveset beszélt, de azt elárulta, hogy őt még annyira gyereknek tartották, hogy nem kínozták meg, ám hogy valami hasznát vegyék, a vér áztatta, kínzásra használt vallató helyiségeket úgy-ahogy neki kellett naponta kitakarítania.
A nyilasok sok ilyen helyiséget használtak. A copfos kislány szinte egész nap emberi vért mosott, padlót súrolt, letépett körmöket, ujjakat, kivert fogakat és húscafatokat szedett össze a padlóról és a bútorzatról. Állandó rosszulléttel kerülgette, szinte eszelős állapotba került, aludni, inni, enni nem tudott. Ahogyan múltak a napok, megérte, hogy az édesanyja is egyre véresebb, agyongyötörtebb állapotban került vissza a kínzásokról. Pedig, ha akarta volna, sem tudta volna elmondani, hogy a férje mit és hol rejtett el, mert a "nehéz időkre" szóló tartalékról a nagyapám jóval korábban gondoskodhatott. Nem hagyta arra az utolsó 20 percre, amit a nyíregyházi csendőrök és a nyilasok a házuk elhagyására biztosítottak nekik a gettóba szállításuk előtt.
Képünk illusztráció FORRÁS: FORTEPAN
A nagymama meg volt győződve, hogy azok után, amiken átmentek, amit tapasztaltak, abból az épületből élve ki nem kerülhetnek. Könyörögve kérte a lányát, hogy az egyik alkalommal, amikor feljön a pincéből a mindenhová magával cipelt mackójával, próbáljon meg kimenni a kapun. Anyám erről hallani sem akart. Aztán egy éjszaka a nagymama megeskette, hogy legalább megkísérli a szökést. A kapu szinte mindig nyitva állt. Nagy volt a jövés-menés, az állandó fegyveres őrség jól ismerhette, hogy kiket lehet beengedni, kiket nem. Másnap délelőtt anyukám egyszerűen nekiindult a kapunak, és simán kiment az Andrássy útra. Az egyik őr fegyvert rántott és gorombán ráüvöltött, a másik nevetve azt mondta, hagyd, hadd menjen!
Így történt, hogy 1944. szeptember első napjaiban - a későbbi anyukám - tizenhárom és fél évesen, copfosan, egy vérrel agyonszennyezett vékony ruhában, elindult a mackójával az alig ismert Budapesten, hogy valahol megkeresse a nagybátyját. Hosszú napokig bolyongott a számára ismeretlen és veszélyes városban, s ahogy az anyjának ígérte, sehol nem maradt pár óránál tovább. Senkiben nem bízott, mindenhonnan elszökött. Ha kellett németül beszélt, ha kellett, füllentett valamit.
A mackójába ékszerek voltak bevarrva, a lelkébe tonnányi fájdalom, tengernyi csalódás, bánat és bizalmatlanság.
Megtalálta a nagybátyját. Ők ketten, egy unokatestvérük és a munkaszolgálatra hurcolt édesapja élték túl a háborút. A nagy család mintegy félszáz tagját meggyilkolták.
A mamát soha többé nem látta. A nyilasok pártközpontjából egyetlen kiút volt: a haláltábor. A nagymamát megnyomorítva bevagonírozták, és Auschwitzba szállították. Ott olyan rossz állapotban szedték ki a vagonból, hogy a nagy sietségben - azokban a napokban fejezték be a magyar vidéki zsidóság elpusztítását -, már nem tudták beállítani a gázkamrában vezényeltek menetébe. A halottakkal és a félig halott többi szerencsétlen emberrel kocsira dobálták, egy gödörhöz szállították, ahol – élve - eltemették. Erről egy Auschwitzból hazatért ismerős szemtanú beszélt a nagyapámnak a háború után.
Édesanyám közel hetven évig, a halála napjáig, nem tudta megbocsátani magának, hogy a rémségek házában engedelmeskedett a mamának, a legjobb barátnőjének. Magára hagyta a bajban, és mentette a maga gyerekéletét.