Mészáros Márton;

író;lomtalanítás;kötet;Ferdinandy György;Christine Arnothy;

2015-07-08 07:45:00

„A gyűlölködést nagyon ellenzem”

Ferdinandy György író szerint ha alaposan elolvassák az írásait, akkor általában senki nem ért vele egyet. Már '89 előtt tudta, hogy milyen jövő vár ránk, most úgy gondolja, nem érdemes beleszólnia a politikába. Két éve kilépett az MMA-ból, most újra tag lett, utóbbi lépését is vállalja, még akkor is ha támadják érte.

- A könyvhétre megjelent új kötetének, a beszédes Álomtalanítás címet adta. Ennyire kilátástalan a jelen?

- Ennek nagyon prózai oka van, Lomtalanítás címmel már jelent meg kötetem, így ahhoz csak egy "á" betű kellett hozzátennem. A lehangoló cím mögött valójában a pillanatnyi jelen áll, amelyben a csalódásaimat dolgozom fel. A kötet két év rövidprózájának harmonikus egésze, amelyet műfajilag nehéz besorolni, de túlnyomórészt elbeszéléseket tartalmaz. A hazakerülésem idején a Magvetőnél megjelent könyveim a nyugati életről szóltak, hiszen az 1980-as években, majd a '90-es években izgalmas témának számított, hogy itt van valaki, aki bejárta a világot, aki magyar író maradt úgy, hogy majdnem ötven évig távol volt. A nyugati csavargásaim megírása után sokáig nem akartam írni az itthoni valóságról, azt írják meg azok, akik itthon voltak. A karibi szigetvilágban, ahol évtizedeken keresztül éltem, pontosan láttam az amerikai gyarmatosítás lépéseit, azt ahogyan rátelepedtek a kis szigetre, ahogyan megszüntették a mezőgazdaságot, a helyi ipart, hogy helyettük a saját termékeiket hozzák be. Lépésről-lépésre láttam a kis emberek módszeres tönkretevését is. Attól tartottam, itthon is így fog zajlani, éppen ezért kedvem lett volna megmondani, hogy veszélyben élünk. Nem azért bontották le a vasfüggönyt, hogy szabadok legyünk, az soha nem is érdekelte a nyugati világot, az viszont annál inkább, hogy a vásárlóközönséggé váljunk. Ennek, nem a szabadságszeretetüknek köszönhetjük a demokráciát. Végül nem írtam erről, mert nem akartam az az ellenszenves figura lenni, aki a bütykös mutatóujját felemeli és megmondja, hogy mit kellene csinálni.

- Május-június környékén könyvbemutatókkal járta a városokat. Legutóbb a Hajdúságba látogatott, de a közelmúltban volt párizsi könyvbemutatója is.

- Itthon szép lassan felfedezték, hogy könnyedén szót értek az idősebb, fiatalabb közönségemmel is. Mára annyi meghívásom van, hogy nem győzök eleget tenni mindegyiknek. Nyilván nem azért hívnak, mert annyira egyetértenének velem, hiszen ha komolyabban elolvassák a dolgaimat, akkor általában senki nem ért velem egyet. Februárban volt egy franciaországi utam, A Pourtalés-kastély lakói című könyvem francia megjelenésének alkalmából Grenoble, Chambéry és Lyon környékén tartottuk bemutatókat egy héten keresztül. Ilyenkor általában a vendéglátók kifizetik nekem a repülőjegyet, az útiköltséget, azonkívül elszállásolnak, és nem hagyják, hogy éhen haljon a vendég. A második francia út júniusban Párizsba vezetett, megjegyezném, hogy ott például bruttó 36 ezer forintnak megfelelő euróval honorálnak oda-vissza utazással, rendezvényeken történő aktív jelenléttel. Szóval, ezek nem amolyan dicsőséges ünneplések, hanem tisztességes meghívások, amelyeknek eleget teszek. Ilyen alkalmakkor jó emberekkel találkozni, mindig előkerül valahonnan egy réges-régi barát. Februárban egy öreg ember jött értem a genfi repülőtérre. Azt mondta nekem, hogy '56-ban, amikor jöttek a fasiszták Magyarországról, ők nem engedték be azokat az egyetemi étkezde kapujában. Erre én is emlékeztem, csak engem akkor a változatosság kedvéért "fasisztának" tartottak. A legutóbbi párizsi látogatásom alkalmával egy párizsi szerelmemmel találkoztam, aki tizenöt éves gimnazista volt, amikor én huszonkét évesen elcsábítottam. Egyébként a franciául megjelenő könyveimet magam fordítom, egy fiú átnézi a nyersanyagot, mert negyven éve már nem franciául dolgozom. Persze, nincsen nagy baj, mert tizenkét könyvet írtam francia nyelven.

- Azt írja, a nyelvváltás az öngyilkosság egyik formája. Ön mégis megtette.

- Ha az ember arra teszi fel az életét, hogy megpróbáljon mélyebbre ásni, ahogyan azt a francia irodalom értői javasolták neki, akkor a nyelvváltás valóban öngyilkosság. Előszeretettel szoktam mondani, hogy aki óvodáskorában nem franciául malackodott, abból soha nem lesz jó francia író. A magyar Christine Arnothy tehetséges volt, jó könyveket írt, de ezek sikerkönyvek voltak, másképpen nem lett volna francia kiadója. Az, hogy más volt az anyanyelvem, számomra is gát volt.

- Néhány évvel később pedig franciáról spanyolra kellett váltania.

- Igen, öt hónapom volt arra, hogy megtanuljam. Lementünk Spanyolországba a családommal, ahol délelőtt Cervantest olvastam szótárral aláhúzogatva, délutánonként pedig spanyol nyelvű filmet néztünk a moziban. Akkoriban, amikor a Puerto Rico-i egyetem a nyugati civilizáció tantárgyhoz tanárt keresett, létminimumon éltük a francia feleségemmel és a két gyerekemmel. Kőművesként dolgoztam Dijonban, a Ford gyárban futószalagon töltöttem a savat az akkumulátorokba, közben szüntelenül írtam. Élt ezen a trópusi szigeten egy távoli rokonom, Ferdinandy Mihály történész, aki azt írta nekem, miután '64-ben megkaptam az állást, hogy hajlandó segíteni, de csak abban az esetben, ha egyedül jövök. Annyira félt attól, hogy ráakaszkodunk, hogy amikor megérkeztünk, egy évre átköltözött Costa Ricára. A régi uram-bátyámék emigrációjáról rendkívül rossz véleménnyel vagyok. Volt is egy folyóiratom, amelyben mást sem tettem, csak gúnyoltam a politikai emigrációt. Időszakos lelki kalauz, ez volt az alcíme.

- Azt írja, nehéz feladat távol a szülőhazától, idegen nyelvi közegben is magyar írónak maradni.

- Ez így van. Kezdetben nagyon sokat írtam franciául, ami káromra vált. Az egyetemi tanulmányaim alatt történelmi tanulmányokat írtam. Burgundiai egyházi források szerint a kalandozó magyarok egyáltalán nem voltak olyan vérengzőek, mint aminek tartják őket, az egyetlen szörnyűség a csatakiáltásuk volt, amely így hangzott: „nobozmeg!” A bèze-i apátságban le van írva, hogy a pap ki ment a várfalra, a letáborozott magyarok pedig átüvöltöttek neki, hogy mennyi élelmet, kincset akarnak, és ha azokat kiadják nekik, elvonulnak. Erre az apát felemelte a reverendáját és megmutatta a fenekét a magyaroknak. Visszatérve a pályafutásom elejére, korán felfedeztem magamnak a novellákat, később a Puerto Rico-i spanyol közegben pedig már a franciám kezdett kopni. Elhatároztam, hogy visszatérek az anyanyelvemhez és ki is tartok mellette. A gyönyörű magyar nyelvnél az írók formálják a nyelvet, a franciáknál viszont, ha bármi neologizmust próbáltam a szövegembe csempészni, a kiadóm egyből közölte, hogy van erre egy akadémiai "formule consacrée", egy szentesített kifejezés, amitől nem lehet eltérni. Már a trópusokon a Szabad Európa Rádiótól kaptam hazai könyvcsomagokat, amelyek tartalmát én ismertettem. Így lettem ablaknyitogató, akit minden író ismert, amikor hazakerültem.

- Ott volt a lakiteleki találkozón is, mégis következetesen azt mondja, nem akar politikával foglalkozni.

- Akkor sem akartam tulajdonképpen politikával foglalkozni. A hozzám járó írókból álló baráti társaságom hívott el oda. Lakiteleken mindent meghallgattam, elraktároztam magamban, de csupán Konrád Györggyel ismerkedtem meg, aki szintén kicsit kívülről nézte a dolgokat. Lakiteleken volt ott egy olyan hazafias felbuzdulás, ami némi reményre adott okot. Mára ez teljesen eltűnt. Egyébként a politika csak annyiban érintett, hogy voltak folyóiratok, ahol szívesen fogadtak, és voltak, ahol nem. Végül mindenki megértette: kívül állok, nem tartozom egyik szekértáborba sem. Igyekszem mindent megérteni, van véleményem mindenről, de minek is szólnék bele?

- Két évvel ezelőtt kilépett a Magyar Művészeti Akadémiából, amelyet sokan kormányellenes lépésnek tartottak. Miért döntött így?

- Valószínűleg túl gyorsan léptem be. Felkértek, hogy legyek akadémiai tag, amelyre nem tudtam nemet mondani. Ezt követően szokás szerint visszautaztam külföldre, majd hazatérve utánaolvastam mindannak, ami az akadémián elhangzott. Legyen az jobbról, legyen az balról, a gyűlölködést nagyon ellenzem. Jó, ha nem egyformán gondolkozunk, de nem kell a másikat vérpadra vonszolni! Ezért kiléptem, de aztán újra tájékozódtam, és megírtam nekik, hogy úgy érzem, tudnánk együtt dolgozni. Oda kell menni, ahol hasznos tudok lenni. Sok barátom mondta, hogy az MMA például finanszírozná a terveimet, az írás mellett azt is, hogy a külföldi magyar lakta területeken népszerűsítsem az irodalmat. Szóval, most egy hónapja újra tag vagyok. Ezt lehetőségnek kell felfogni. Van jó néhány olyan pályatársam, aki mellé le lehet ott ülni. Sokan nem titkolják, hogy az MMA által biztosított havi apanázs nélkül nem tudnának megélni, persze ez nem olyan nagy pénz: a rendes tagok, mint én, 160 ezer forintot kapnak.

- Mik a jövőre vonatkozó tervei?

- Mint mindig, visszautazom Miamiba. Felkértek, hogy írjak egy színdarabot az 1956-os eseményekről, habár tőlem idegen a hazafias puffogtatás. Szeptembertől pedig folytatom az író-olvasó találkozókat, első körben ferencvárosi és józsefvárosi könyvtárakban.