Nem boldogság zsidónak lenni

Publikálás dátuma
2015.07.11. 10:40
Komlós Aladár FOTÓ: NÉPSZAVA
Zsidók a válaszúton; Irodalmi ellenzéki mozgalmak a XIX. század második felében; A magyar költészet Petőfitől Adyig; Voltam poéta én is... Néhány tanulmány, esszé, verseskötet, és regény címe abból az igen gazdag, termékeny életműből, amely kerek harmincöt esztendeje tört meg. Harmincöt éve hunyt el Komlós Aladár. Nevét ma nem gyakran emlegetik, holott a híres Nyugat-folyóirat második nemzedékének egyik legfelkészültebb, legkarakterisztikusabb kritikusa és tanulmányírója, az egyik legjelentősebb magyar irodalomtörténeti összefoglaló mű szerzője volt.

„…az ember egyenlő, a születési különbség nem számít,

mindenkit saját értéke szerint kell megítélni…”

Komlós - családi nevén Kredens - Alsósztregován látta meg a napvilágot 1892. december 10-én egy zsidó családban. Gyermekkorát Ipolytarnócon, majd Losoncon töltötte, itt is végezte középiskolai tanulmányait. Egyik tanára, Bodor Aladár költő hatására kezdett el az irodalommal foglalkozni, különösen Ady Endre poétikája ragadta meg. Ekkortájt már kezdetleges verseket is írt, szerkesztette a helyi diákújságot. Budapesten magyar-latin tanári szakon diplomázott; részt vett a szabadgondolkodó egyetemi hallgatókat tömörítő, pacifista szellemű Galilei-kör tevékenységében is. Harcolt az első világháborúban, meg is sebesült és fogságba is esett. Betegen tért vissza Magyarországra.

Komlós Aladár FOTÓ: NÉPSZAVA

Komlós Aladár FOTÓ: NÉPSZAVA

Volt poéta is

Felépülését követően nagy lelkesedéssel vetette bele magát a költészetbe; hamar közre is adta első önálló verseskötetét, a „Voltam poéta én is” - címűt. Időközben egy kassai iskolában kapott munkát, de egy újságcikke miatt elbocsátották. A neves társadalomtudós-politikus, a Károlyi-kormány egykori nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere, az emigráns Jászi Oszkár sietett a segítségére, odavette a Bécsi Magyar Újsághoz. Ez sem jelentett stabil megélhetést, a lap hamarosan megszűnt. Egy ideig a Színházi Életnél is dolgozhatott, de aztán jó néhány állástalan esztendő következett. Mindenesetre, még ha nehéz is volt számára a megélhetés, Komlós keze alól újabb és újabb művek kerültek ki. Szorgalmasan írt, a felvidéki lapokhoz küldte a verseit, cikkeit, s 1925-ben a Nyugat is közölte első írását. Három év múlva, 1928-tól a budapesti zsidó gimnáziumban megbízatást kapott a magyar és latin tanítására, kisebb megszakítással 1944-ig ott taníthatott. Közben fordított, főként franciából és németből, illetve szerkesztette többek közt az Ararátot, a Magyar zsidó évkönyvet, amely 1939 és 1944 között hatszor jelent meg a Pesti Izraelita Leányárvaház kiadásában, jótékony céllal. Komlósnak az volt a szándéka, hogy ezt az almanachot a magyar zsidó irodalom orgánumává formálja. Célja „olvasói nevelése volt, lelki egészségvédelem, az, hogy legyen erejük vállalni sorsukat, s emelt fővel, egyenes gerinccel és csorbítatlan önérzettel tudjanak szembenézni a halállal. Ám haljunk meg, ha muszáj, de hogy még szégyelljük is magunkat, azt már nem.” 1942-ben Komlós Aladár kéziratot kért az általa szerkesztett Ararát számára Radnóti Miklóstól, de a költőtárs elutasította a felkérést. Minderről „Radnóti Miklós kiadatlan levele a zsidóságról” – címmel a még szamizdatként megjelenő Beszélő 1986/1-es száma közölt cikket, amely ma elérhető az interneten is.

1929-ben jelent meg Zsidó lélek- című tanulmánya a Korunkban. Többek közt ezt írta benne:

„…az ember egyenlő, a születési különbség nem számít, mindenkit saját értéke szerint kell megítélni, a történetileg ránk maradt értelmetlen előítéletek megszüntetendők, a nemzeti és vallási válaszfalak nem lényegesek s az emberiség egyetlen egységnek tekintendő. Nyilvánvaló, hogy a zsidóság e tételeket - bár azok jórészt már a régi prófétáknál is megvannak - mai társadalmi helyzetének tapasztalataiból posztulálta. E humanisztikus vallás a modern zsidó vallása, ennek tételei a legmagasabb rendű magától értetődőségek előtte, más népeknek távolról sem olyan természetesek. Míg a túlvilág-hívő katolikus ember a transzcendens dolgok és a végtelenség megélésére, a magyar kálvinista arra vágyik, hogy nemzetével egy lelkesedésben forrjon össze, addig a nemzetek fölött lebegő és számára érthetetlenül mindenfelől üldözött modern zsidó az emberek és népek testvéresülésének mámoráról álmodik. A katolikus előtt aztán akkor tátongnak fel a legmélyebb miértek, ha elveszti hitét a túlvilágban; a kálvinista megrendülése akkor kiált leghangosabban Istenig, ha elbukik a nemzete; a zsidó az univerzalizmus helyett magányának bús melegére bújik, ha nem hisz többé a világmegváltó apostolkodás lehetőségében. Vagy fordítva: Érezvén, hogy egyedül van s nincs otthona sehol, belekapaszkodik az álomba, hogy egyszer majd mindenütt otthon lesz. De ez a mindenütt-otthon-levés olyan csak, mint az országutak vándorának mindenütt-otthon-levése... Nem boldogság zsidónak lenni…”

Illyés kezet nyújtott

Komlós szókimondó, véleményét sohasem rejtette véka alá. A néma őrült arcáért meg is botránkoztatja kritikusait. De nem ez volt az első és nem is az utolsó, ami miatt üldözésben lett része. 1937-ben, egy csehszlovákiai baloldali újságnak adott nyilatkozata miatt a kormánypárti sajtó hajszát indított ellene, fel is függesztették az állásából. A mérhetetlen támadás írótársa, Illyés Gyula, és az antifasiszta parlamenti képviselő, Sulyok Dezső hathatós segítésének köszönhetően csitult el. Illyés és Sulyok közbelépését a Kritika 1972/9. lapszámábán megjelentetett emlékezésében Komlós ekkép idézte fel:

„…a Magyar Nap-nak adott interjúm miatt (amit mellesleg egy tanulmány oly megcsonkítva közölt a minap, hogy nyilatkozatom tartalma erősen módosult) Hóman Bálint, akkori kultuszminiszter, fegyelmit rendelt el ellenem, ugyanis a masaryki Csehszlovákia demokratikus szelleméről beszéltem, épp akkor, mikor Hitler azzal az indoklással igazolta Csehszlovákia tervezett lerohanását, hogy ott nincs demokrácia… Illyés levelet írt Sulyok Dezsőnek, Pápa város országgyűlési képviselőjének, kérve, vegye kezébe a dolgot. Sulyok, aki bátorságát kevéssel előbb már bebizonyította azzal, hogy a képviselőházban leleplezte Szálasit, vállalta az ügyet, s azonnal fellebbezett Teleki Pálhoz, aki közben Hómant felváltotta a miniszteri székben. Teleki a szabálytalanul hozott ítéletet megsemmisítette, új eljárást rendelt el, amely engem természetesen felmentett. De a dologban nem ez az érdekes, hanem Illyés nagylelkű, szinte szamaritánus embersége, az, hogy noha „haragban voltunk”, a bajba jutott barátért rögtön kinyújtotta a kezét. Pedig az ügy, amiért bajba kerültem, kényes volt, az összes nyilas és félnyilas lapok naponta támadtak miatta. Ma már látom azt is, hogy Illyés gesztusa nemcsak az igaztalanul üldözött barátnak szólt, hanem a németeket kiszolgáló félnyilas politika áldozatának is. Ellenállás volt a hitlerizmussal szemben. Sulyok mellémállása pedig Szálasi elleni harcának kisebb méretű folytatása…”

Írt, kritizált, levelezett

De ez a védelem nem tartott sokáig. A nyilas rémuralom alatt kirabolták a könyvtárát, elpusztították kéziratainak, feljegyzéseinek jelentős részét, ő maga pedig a Kasztner-féle vonattal a bergen-belseni munkatáborba került. Innen, a halál torkából sok hónap után megmenekülve, több neves személlyel - rabbikkal, cionista vezetőkkel, neves művészekkel és tudósokkal - együtt jutott Svájcba. Csak 1945 őszén tért vissza magyar földre.

A második magyar köztársaság kikiáltását követően, 1950-ig egyetemi magántanár lett az ELTE budapesti bölcsészkarán, majd középiskolában tanított. 1947-ben közreadta tudós életművének legmaradandóbb részeként az Irodalmunk társadalmi hátterét. 1956-tól a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének munkatársaként, majd osztályvezetőjeként dolgozott. Az európai értékeket, s a nemzeti irodalom eszményét egész életén át képviselő irodalomtudományi doktor 1973-ban kapta meg az Állami-díjat; de nyugállományba vonulva sem tétlenkedett. Szüntelen kutatott, cikkezett, kritizált, levelezett. Több esszégyűjteménye is megjelent, elnökként vezette a Magyar Irodalomtörténeti Társaságot.

1980. június 22-én, nyolcvannyolc esztendősen érte a halál. Felesége, a neves előadóművész- és szintén író, Palotai Erzsi nyolc évvel később követte.

Komlós Aladár emléke nem merült feledésbe. Emlékét egy díj is őrzi, amelyet kiváló kritikusi és irodalomtörténészi életművek jutalmazására alapított a Magyar Pen Club. Többek között olyan jelentős irodalomtörténészeket jutalmazott a díj zsűrije, mint Angyalosi Gergely, Bányai János, Fried István, Pomogáts Béla, Rónay László, Tarján Tamás.

Él, és működik a Komlós Aladár Baráti Társaság, s velünk él e nagyszerű tudós emléke.

A költészet sztahanovistája volt

Publikálás dátuma
2015.07.11. 10:30
Fotó: TÓTH GERGŐ
Mit jelentett ünnepelt költőnek lenni a rendszerváltás előtt? Voltak elvárások, amelyeket a megbecsülésért cserébe be kellett tartani? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költő segítségével.

- Mitől függ, hogy az utókor középszerűnek, feledésre ítéltnek vagy klasszikusnak ítél egy költeményt?

- A líra a legszubjektívabb műfaj. Az, hogy melyik vers marad időtálló, attól is függ, hogy az aktuális üzeneten kívül van-e bármi egyetemes mondanivalója, amely értéket képvisel. Vagyis túl kell mutatnia azon az eseményen, amely létrehívta, az örök érvényesség jegyében kell sugároznia. Ha közszolgálati líráról beszélek, Petőfi Sándor jó példa. „Európa csendes, újra csendes, /Elzúgtak forradalmai…”, amikor ez írta a szerző 1849 januárjában, a szabadságharc elveszni látszott. A téma nem, de a szabadság ügyét féltő hevület, a tehetség, az egyetemesség örök. Lehet írni egy munkás tevékenységéről sematikus verset, ahogyan azt sokan tették is az '50-es években, de egy élmunkás óda megkopik. Pioker Ignác az ötvenes évek sztármunkása volt. „Ezen a nyáron nem nézek én lányra, egyedül csak Pioker Ignácra”, ezt a rímet mindenki ismerte. Illyés Gyula is írt verset a tetőn dolgozó munkásokról, ugyanakkor neki olyan mondandója támadt, amely ma is érvényes. Végezetül egy szerelmi lírát is megemlítenék, József Attila Lillafüreden meglátta Marton Mártát, a válófélben lévő csinos asszonyt, fellángolásában azon nyomban kanyarított is egy verset, de ebben a műben nem csak a pillanatnyi fellobbanás van benne, hanem beleírta mindazt, amit addig megélt a szerelemben. Ezért nagy mű az Óda.

- Hova tűntek az egykori munkásköltők? Ma sokan úgy gondolják, hogy nem alkottak olyan értéket, amely időtálló lett volna.

- Ezt egyénenként kell vizsgálni. Voltak olyanok, akik rigmusfaragók szintjén írták ezeket az ötvenes évekbeli verseket, persze azt nem mondhatnám, hogy dilettánsok lettek volna. Mindenesetre az irodalompolitika akkor a közérthetőséget hangsúlyozta. Favorizálták azokat a költőket, akiket a legprimitívebb ember is megértett. A költészetnek akkor a tömegekhez kellett szólnia, így a nép egyszerű fiának nem kellett bonyolult asszociációkon, költői képeken törnie a fejét. Rengeteg tehetséges munkásköltő volt, aki őszinte hevületben dicsérte a rendszert: véget ért a háború, új ország építésébe kezdtek, bizakodtak. Benjámin László kiemelkedő példa. Őszinte ihlettel írt verset az új rendről, az egyik alkotásának Ha Rákosi szól volt a címe. Sokan éltették a politikai rendszert, elég Zelk Zoltántól a Hűség és hála éneke című, Sztálint magasztaló művet említeni. Azok a művészek, akik tehetségesek és elhivatottak voltak, s nem csak helyezkedésből dicsérték a rendszert, később mind meghasonlottak, amikor az 1950-es évek közepén már látszódott a hatalom „bibéje”. A nagyok időben észrevették saját botlásaikat, naivságukat. Még Zelk is levezekelt az 56’ utáni tevékenységével, a forradalom leverését követően háromévi fogságra ítélték, de amnesztiával másfél év után szabadult. A legtöbben saját öntisztulást végeztek, mint a víz, amelybe valahogyan belekerült a csatorna leve. Habár nem tagadom, a költők között voltak konjunktúra-lovagok, akik rigmusszinten írtak, mégis volt köztük érték. A később sci-fi íróvá lett Kuczka Péter költészete szerfelett agitatív, végeredményben mégis azt mondhatom róla, hogy tehetséges volt. Benjámin Lászlót a kortársak közül az egyik nagy modellemnek tekintettem (olyan nagy szavakkal nem dobálóznék, mint a példakép), akárcsak Vas Istvánt, habár az utóbbi inkább a polgári oldalhoz kötődött, a másik pedig kimondottan munkásköltő volt.

- Csepeli Szabó Béla egy időben nagy névnek számított, aztán nyomtalanul eltűnt a süllyesztőben.

- Ő valóban külön fejezet. Géplakatos volt a Vasműben, amikor kiemelték onnan és sztárrá vált. Az ő nagy tragédiája az volt, hogy akkoriban fiatal fizikai munkásból költővé lett alkotóként éveken keresztül favorizálták. 1956 után a 60’-as évek végéig ő volt az Élet és Irodalom címlapköltője, viszont utána hirtelen kihűlt körülötte a levegő. Az sem volt igaz, amikor címlapköltő lehetett, mert magasabbra volt pozícionálva, mint amilyen magasságot megérdemelt volna, de az még igazságtalanabb, amikor élete második szakaszában olyan mélységbe taszították, amelyet nem érdemelt volna meg. Mindenféle jelszavakat rímekbe szedő pártkádernek, egyszerű rímfaragónak titulálták ezt a kimondottan jó költőt. Sokan nem tudják, de a finom regiszterekben is gyönyörűen tudott játszani, írt a családjáról, a természetről is páratlan verseket, szép elégiái jelentek meg. Igazságtalanul bánt vele a sors. Próbáltam neki a magam lehetőségeivel igazságot szolgáltatni, például előszót írtam a kötetéhez, amely már közadakozásból jött létre az élete végén.

- Illyés Gyula is komoly tényezőnek számított, viszont már nem igazán ápolják az emlékét.

- Valóban élő klasszikusnak tartották. Baloldali vagyok, de ez nem a származásomból következik. Apám főjegyző volt Nyáregyházán, édesanyám tanítónő, vidéki úrifiú neveltetésben részesültem, még osztrák nevelőnőm is volt. A könyvespolcon ott sorakoztak Herczeg Ferenc, Tormay Cécile művei, de a monori református pap, aki a népi írók felé húzott, zsenge koromban a kezembe nyomta Illyéstől a Puszták népét. Onnantól kezdve máshogy néztem a szántó-vető emberre, aki a földeken robotol. E könyve mellett napjainkban már csak az Egy mondat a zsarnokságról című versét említik, holott haláláig szüntelenül dolgozott.

- Ön Ágh Istvánnal és Bella Istvánnal indult a pályán. Milyennek látja a hatvanas évek költőnemzedékét?

- Ágh meg Bella valóban velem indult, az 1960-as évek nemzedéke voltunk. Együtt jártunk egyetemre, a kollégiumban volt is egy csoportunk. Kompániának neveztük magunkat, akit pedig tagnak fogadtunk, kompanista lett. Habár néhány évvel alattunk járt Bella, éppúgy tag lett ő is, mint Ágh István vagy Mezey Katalin. Egyébként jó szórás voltunk, mert sok olyan évfolyamtársam akadt, akiből neves költő lett. Orbán Ottótól kezdve Tandori Dezsőig. A felsorolt költőtársaimmal a '60-as években kezdtünk kibontakozni. Amikor az '50-es évek irodalmáról esik szó különböző író-olvasó találkozókon, röhögve idézzük a Megy Rákosi a tanácsba kezdetű gyöngyszemet és társait, de mindig elmondom: azokban az időkben, amikor ilyen művek születtek, még nem voltam a pályán. 1954-ben, a megyei lapban jelentem meg először nyomtatásban, de igazán egyetemista koromban kezdtek el publikálni a komoly irodalmi lapok. Akkor már oldottabb légkörben lehetett pályát kezdeni, mint néhány évvel korábban. Nincs erkölcsi alapom elítélni azokat, akik Rákosi-verseket írtak, mert akkor még nem „jegyeztek.” Nem tudom, hogy ellen tudtam volna-e állni, ha megkísértettek volna. Remélem, hogy igen. Szerencsémre a hatvanas években már ilyenfajta elvárások nem voltak. Azt követően, hogy 1962-ben megjelent az első kötetem, a Villámok balladája, két éven keresztül ügyeletes zseninek számítottam, mindegyik tömörülés a himnuszomat zengte, ajnároztak. Aztán, amikor kiderül, hogy a palinak van saját ars poeticája, saját útja, amelyet maga választott, néhány éves futtatás után jött a "kígyót melengettünk a keblünkön" periódus. 1964 környékén mászott rám a Népszabadságban többek között a jeles tollforgató Rényi Péter, a magyar kultúra egyik szürke eminenciása. Nem kaptam szilenciumot, de kerültek a szerkesztők. Ez rosszabb, mint amikor ténylegesen elítélnek, mert akkor legalább meghatározzák a büntetés időtartamát.

- Komolyan vette ezt a politikai fenyegetést?

- Nem volt ez fenyegetés, inkább bojkott, hiszen éreztem, hogy nem szívesen vesznek tőlem kéziratokat. Ettől függetlenül szállítottam a verseket, főorgánumomnál, az 1961-ben alakult Új Írásnál például nem löktek ki a pikszisből, de a napilapok irodalmi rovatvezetői körültekintővé váltak velem. Akkoriban jött szembe velem a körúton Kardos György, a Magvető igazgatója. Gondoltam is magamban, hogy biztosan átnéz majd rajtam, ehelyett már messziről hangosan köszöntött. Nevetve mondta, hogy nagy propagandát csinált nekem a Népszabadság, ezért ezentúl húszezer példányban fogja kiadni a köteteimet. A negyedik kötetem már húszezres példányszámban jelent meg, két-három nap alatt szét is kapkodták.

- Tehát, akkor a figyelő tekintetek ellenére sikeres maradt.

- Igen, de amikor sommásan fogalmazva azt mondják, hogy a Kádár-korszak kényeztetettje voltam, mindig tiltakozom. Nem tagadom, hogy a Kádár-rendszerben szereztem népszerűséget, de nem a hatalom futtatott, hanem a közönség. A '60-as években amúgy kifejezetten rebelliskedőnek tartottak. A Ladányi Mihállyal és Soós Zoltánnal közös triászunkat anarchistának bélyegezték. Ki gondolta volna annak idején, amikor együtt rúgtunk be a különböző rossz krimókban, hogy Ladányi halála után én fogom a szobrát avatni?! Egyébként a hatvanas években annyira kedvelt voltam, hogy nem győztem eleget tenni az író-olvasó találkozókra történő meghívásoknak. Volt olyan nap, hogy két rendhagyó irodalmi órán vettem részt délelőtt, délután pedig két-három faluban volt jelenésem. Egy hétig magammal vittem egy olasz költőbarátomat is. Hazatérve, otthon azt írta az egyik olasz lapban, hogy sztahanovistái voltunk a költészetnek. Ifjú titánként én is visszahőköltem attól a létszámtól, amely eldugott falvak könyvbemutatóin várta a rendezvény kezdetét. Ez nem azt jelentette, hogy a falu versrajongókkal volt tele, hanem azt, hogy eljutott hozzájuk a hír, miszerint a lírában kezdődött meg az igazmondás. Nagyszerű írók bontakoztak ki akkoriban, például Szakonyi Karcsi, Fejes Bandi, Sánta Ferenc, Lázár Ervin, Gerelyes Endre, Csák Gyula – és még sokan mások. Az ötvenhatos események után a „tűz-táncosok” voltak az első megszólalók, azonban a szakma vonakodva tekintett rájuk, mert nem hallgattak akkor, amikor azt megkövetelték volna. Egyébként az évek során azt figyeltem meg, hogy engem egyaránt utálnak a liberálisok és a népnemzeti szittyák is, habár egyik tömörüléshez sem tartoztam.

- Mégis Kossuth-díjat kapott. A jelölés mögött mindig vannak politikai megfontolások is.

- Emiatt sem kell szégyenkeznem, mert Gyurcsány Ferenc, a baloldali kormányfő és Sólyom László, a jobboldali államfő nyújtotta át nekem. Ergo ez bizonyítja, hogy nem politikai tevékenységet, hanem költészeti életművet jutalmaztak, különben Sólyom, ahogy tette azt több esetben, megvétózta volna az elismerésemet. Egyébként visszatérve a rendszerváltás előtti évekre, nem tudom magamban tartani: minden bűne, botlása ellenére ez a rendszer elmondhatta magáról, hogy tömeges méretekben tudott létbiztonságot nyújtani. Olyat, amelyre azóta egy utód sem volt képes.

- Mégis rendkívül vegyes, inkább negatív a Kádár-éra megítélése…

- Pedig voltak akkoriban jó fejek, nem csak Biszku Bélák. A megtorlások sötét éveit követően valóban mi voltunk a legvidámabb barakk. A cenzúra sem volt olyan kegyetlen rossz, mint ahogyan azt manapság állítják. Töretlenül vallom, hogy a cenzúra miatt mindig csak a középszer rinyál, mert aki igazán költő a talpán, az tudja, hogyan kell kijátszani a cenzort. A nagyjaink meg is mutatták, hogyan kell átverni a cenzúrát. Goethe igazát osztom: „Csak korlátok között mutatkozik meg, hogy ki a mester.” Egyszer szóváltásba is keveredtünk emiatt Csurka Istvánnal. Azt mondtam: ha valóban olyan sok írót, költőt nyomott el a hatalom, akkor a rendszerváltás után tömegesen kellene jelentkezniük a kiadatlan kéziratokkal. Mégsem lett így. Csurka erre azt mondta, az írók eleve meg sem írták a műveket ebben a reménytelen helyzetben. Egyik eszményképemnél, Radnótinál kilátástalanabb helyzetben senki nem volt, ő viszont a legnyomorúságosabb körülmények között is szüntelenül írt. Amíg hatalma volt, két találkozásom volt Aczél Györggyel, a kultúra tejhatalmú urával. A hatvanas években egy csepeli munkásgyerek egy ünnepségen elszavalta az egyik rebellis versemet, a Ballada az elkényeztetett ifjúságról címűt, amiért kirúgták az állásából. Akkor audienciát kértem Aczéltól, rávettem, hogy intézkedjen a fiú ügyében. Becsületére legyen mondva, vissza is vették a srácot a munkába. A második találkozás alkalmával ő hívott magához, mert valaki feljelentett. A villoni versformát már fiatalkorom óta nagyon szerettem. Villon művei a „herceg” megszólítással kezdődnek, amely konkrét megszólítása az orleans-i hercegnek, aki hosszú ideig pártját fogta, még az életét is megmentette a költőnek. Nálam jelképes ez a "herceg", egy rosszakaróm viszont feljelentett, mert ő a balladáim megszólítását Hasburg Ottóval azonosította. Azt írta rólam a feljelentésben, hogy legitimista vagyok. Aczél, aki egykor színész volt, szoborarccal olvasta fel nekem a levelet, a végén elmosolyodott majd teátrális mozdulattal galacsinná gyűrte a papírt, s belehajította a szemetesládába. Sok hülyeség volt abban a rendszerben, de a kultúra például sokkalta jobb helyzetben volt.

- Önt támogatták a szakszervezetek, a KISZ is. Ez egyfajta megkötést, vagy inkább alkotói szabadságot jelentett?

- A szakszervezet lényegében annyiban támogatott, hogy kaptam SZOT-díjat, amelynek akkor még rangja volt. Hosszú ideig tagja voltam a KISZ Központi Bizottságának, mert a Fiatal Művészek Klubjából két tagot az ifjúsági szervezet vezetőségében akartak látni. Mivel Antal Imre és én voltam a névsor elején, kettőnkre esett a választás. A KISZ irányvonala megegyezett a világnézetemmel, örültem annak, hogy így lehetőséget kaptam arra, hogy szót emeljek nemes ügyekért. Az ifjúsággal való foglalkozás páratlan lehetőség, amellyel élni kell. Előadásokat, ismeretterjesztő foglalkozásokat tartottam, ez misszió volt számomra. Nem úgy kell elképzelni ezeket a rendezvényeket, mint szigorúan vett politikai eseményeket. Összességében szabad és kötetlen ifjúsági klubokba jártunk, nem politizáltunk. Számomra azonban elsősorban a KISZ a sportolást, a kultúrát, a közös táborozást jelentette. A balatonszemesi nyári táborokon például éveken keresztül részt vettem.

- Vannak ma olyan fiatal költők, akikre érdemes odafigyelni? Akikkel szívesen foglalkozna az egykori ifjúsági táborok mintájára?

- Látszólag könnyebb elindulni a pályán, más szempontból jóval nehezebb. Hajdanán a napilapoknak voltak irodalmi mellékletei, mára ez teljesen eltűnt. Néhány éven keresztül a Magyar Ifjúságnak voltam az irodalmi rovatvezetője, ott pályakezdő fiatalokkal foglalkoztam. 1992-ig főszerkesztettem az Ezredvég irodalmi folyóiratot is. Manapság viszont az a trend, hogy egy-egy szekértábor összebulizza a pénzt egy folyóiratra, de azoknak nincs súlya, mondhatni el sem jutnak az emberekhez. A legtöbb irodalmi sajtótermék két-háromszáz példányban jelenik meg, csupán a szerzők, a rokonság és talán a legszűkebb barátok vásárolják. Holott sok kitűnő költőnk van, akiknek a neve nem forog közszájon. Gyimesi László, Payer Imre, Képes Gábor, P. Papp Zoltán, Véghelyi Balázs, Hámori István Péter - ők jóval nagyobb nyilvánosságot érdemelnének!

Témák
Baranyi Ferenc

Bruno Kreisky, aki modern állammá tette Ausztriát

Publikálás dátuma
2015.07.11. 10:20
Bruno Kreisky/Getty Images
Ő volt az a nyugati politikus, aki a legjobban ismerte a közép- és a kelet-európai országokat, akinek a külpolitika a szenvedélye volt, aki elveit nem feladva különleges kapcsolatokat ápolt évtizedeken át Magyarországgal, és aki 1989-ben szomorúan úgy sóhajtott fel: „Bárcsak lennék tíz évvel fiatalabb.” Ezt a különleges embert, a két lábon járó szociáldemokratát, Bruno Kreiskynek hívták. Osztrák kancellár volt, huszonöt éve hunyt el.

Ellenfelei és hívei ugyanazt mondták Kreiskyről: amit ő nem tud a politikáról, azt talán már nem is érdemes tudni. A kijelentés aranyfedezete egész szakmai karrierje, amelyből a legjelentősebb események felsorolása sem egyszerű, figyelembe véve, hogy szűken számolva is négy évtizeden át dolgozott a politika frontvonalában. Hibáktól, tévedésektől ez az életút sem volt mentes.

A bizonytalanságot választotta

Az első nagy lépést 1951-ben tette, amikor a frissen megválasztott köztársasági elnök, Theodor Körner külpolitikai tanácsadójának nevezték ki. Váratlan volt, hogy az Osztrák Szocialista Párt jelöltje megverte néppárti vetélytársát, ahogyan váratlan volt az is, hogy a hosszú svédországi emigrációból hazatért Kreisky gyorsan fontos hivatalhoz jutott. Életrajza ismeretében még árnyaltabb képet kaphatunk az egyre magasabb tisztségeket betöltő politikusról. Önmagában rendhagyó, hogy világlátása és rokonszenve a szociáldemokraták felé vitte az 1911-ben született, zsidó származású fiatalembert, noha apja az osztrák Gyapjú- és Textilipari Rt. vezérigazgatója, egyben az Osztrák Nemzeti Bank felügyelőbizottságának tagja volt. Ilyen családi háttérrel kakukktojásnak számított a sok munkáskáder között. Huszonnégy évesen, 1935-ben, egy évre börtönbe zárták, 1938-ban Svédországba menekült a fasizmus elől, ahonnan 1946-ban tért haza, szelíd családi zsarolással úti bőröndjében. Svéd apósa – tehetős üzletember –, marasztalni akarta, igazgatói székkel kínálta a saját cégénél, de Kreisky nemet mondott.

Politikus szeretett volna lenni hazájában, a koldusszegény, lerombolt, kilátástalan helyzetű, részben orosz megszállás alatt álló Ausztriában. Volt bátorsága a bizonytalanságot választani. Senki nem tudhatta, hogy 1970 és 1983 között ötször választják meg egymást követően kancellárnak. Az após, ajánlatának elutasítása után írta vejének: „(…) a családoddal kell elszámolnod, miért nem lettetek gazdagok.” Bármilyen magasra emelkedett később, gazdag soha nem lett. Legalábbis az apósféle értelemben. Példája mutatja: nem feltétlenül úri huncutság a politizálás. Mindez az osztrák politikusról a nemrégiben megjelent Wolfgang Petritsch-féle életrajzban olvasható.

A néppárti-szocialista kormány külügyminiszterévé 1959-ben nevezték ki, és ha ambíciói nem sarkallják még magasabbra, akkor hosszú időre meg is maradt volna ebben a tisztségben. Ám a dolgok másként alakultak. A koalíció felbomlott, Kreisky kikerült a kormányból, mégis magyar szempontból fontos, hogy ő volt az első nyugati külügyminiszter, aki 1964-ben felkereste a politikailag meglehetősen elszigetelt országunkat, pedig antikommunizmusa kikezdhetetlen volt.

A program volt az első

Fordulópontokban bővelkedő életének fontos esztendejévé vált 1966, amikor megválasztották az Osztrák Szocialista Párt elnökének. Pontosan tudta, hogy ez a poszt a kancellár-jelöltség előszobája, és mindent annak a célnak rendelt alá, hogy pártja a soron következő parlamenti választást megnyerje. Messze nem az egyéni becsvágy hajtotta. A második világháború befejezése óta rendre a Néppárt került ki győztesen a voksolásokból, az osztrák szocialisták talán már-már nem is ismerték a győzelem ízét. A politikai párhuzamok kézenfekvőek e tekintetben Németországgal, ahol az Adenauer-érában, majd az azt követő korszakban sem termett sok babér a szocdemeknek.

Egészen addig, míg meg nem érkezett annak élére Willy Brandt. Ők ketten a svédországi emigrációs évekből ismerték egymást, szoros kapcsolat fűzte őket össze, és politikai felfogásukra nagy hatást gyakorolt az ott megismert jóléti állam skandináv modellje, amelyet – kell-e mondani – szociáldemokrata kormányok működtettek. Az idő szinte egyszerre kínálta számukra a lehetőséget: Brandtot 1969-ben, Kreiskyt 1970-ben választották kancellárnak.

Talán a magyar baloldal számára – különösen mai helyzetében – szolgál némi tanulsággal, hogyan készült a lehető legszisztematikusabban a soron következő parlamenti választásokra 1967-től az szocialisták új elnöke. „Modern Ausztriáért” címmel olyan átfogó gazdasági, társadalmi és szociális programot dolgoztak ki, amelyben tizenegy munkacsoportban közvetlenül háromszáz, összesen ezernégyszáz tudós, értelmiségi, gazdasági szakember vett részt. A négy év alatt összeállt munkaanyag vált az Osztrák Szocialista Párt választási programjává, amelyet eredményesen tudtak használni a kampány során is.

Kreisky különösen alkalmas volt vezetői pozícióra. Olyan közérthető és közvetlen stílusban beszélt, hogy egy pillanat alatt kontaktust tudott teremteni az utca emberével, újságíróval, riporterrel, tévés műsorvezetővel. Az osztrákokra jellemző kedélyesség (Gemütlichkeit) személyiségének alapvonása volt, bár állítólag kiabálásban és asztalcsapkodásban is utolérhetetlen volt. Nem minden pejoratív él nélkül nevezték őt médiakancellárnak, aki imponálóan kezelte a sajtót. Saját korában, főként kancellársága kezdeti éveiben ez a politikusok számára nem is volt annyira magától értetődő.

A sajtó működését belülről is ismerte. Svédországban újságot írt, tudósítóként ott volt 1939-ben – maga kérte kiküldetését – a finn-orosz háborúban. Bátorságért nem ment a szomszédba, csak a háborúért.

A tékozló "gyermek"

A „Modern Ausztriáért” sok mindenre választ adott. Elsősorban azokra a kérdésekre, amelyek megválaszolásra vártak az agrárországból ipari országgá vált társadalom előtt álló kihívásokra. A korszerű, közérthető feleletek segítették a szocialistákat a hatalomba. Igaz, 1970-ben ez még csak kisebbségi kormánnyal, a Szabadságpárt külső támogatásával sikerült, de ezt követően rendre abszolút többséget szerzett a Kreisky irányította párt. Többször kifejtette: a sikerhez program, és szívós munka kell. Azt már mások tették hozzá: és egy olyan lehengerlő formátumú személyiség, mint amilyen Kreisky volt.

Mindennek meglett a politikai hozadéka: Ausztriában "trendi" lett a szocialista párt, a társadalom többsége őket tekintette olyan erőnek, amely képes az újításokra, a merész döntésekre. Velük szemben a Néppárt régimódi benyomást keltett. A rivális nagy párt vezetőinek hamar be kellett látniuk, hogy amíg a szocialisták első embere nem száll ki a ringből, nem fognak győzni. Ebben nem is tévedtek. Kreisky 1983-as bukása csak erős megszorítással nevezhető bukásnak. Megfogadta, ha nem tudnak egyedül kormányt alakítani, lemond. Betartotta a szavát, és a kancellári poszton párttársa, Fred Sinowatz követte.

A viharfelhők a hetvenes évek végétől gyülekeztek az osztrák kancellár feje fölött. Előbb a Zwentendorfban épülő atomerőmű állította komoly döntés elé, amelynek kivitelezését annak ellenére leállították – népszavazás kényszerítette ki –, hogy gigantikus összeget fordítottak a megvalósítására. Kreisky számára mindenképpen fiaskó volt az ügy, különösen úgy, hogy politikai jövőjével kötötte össze a szavazás végeredményét. Ezt még túlélte, az Androsch-ügyet azonban nem.

Pénzügyminiszterét és későbbi alkancellárát fiatalon emelte maga mellé, fogadott fiának tekintette, és utódának szánta. Kreiskynek volt gyereke, így a "politikai örökbefogadás" nem lelki kompenzációra vezethető vissza. A családi véleményszabadságra jellemző, hogy az Ausztriába látogató Nixon a salzburgi repülőtéren az őt fogadó kancellártól megkérdezte: hogy van a család? „Nagyon jól elnök úr, ott átellenben van a fiam, éppen a vietnámi háború ellen tüntet. ’Jól teszi. Nem az én háborúm’” – válaszolta a washingtoni vendég.

Pénzügyminiszterével azonban melléfogott, mert Androsch saját meggazdagodására használta fel politikai tisztségét, amely nem maradt rejtve a közvélemény előtt. A diadalmas kancellári évek véget értek, és Kreiskynek védekezésre kellett berendezkedni, de egy ponton túl a helyzet szinte tarthatatlanná vált, mert hovatovább másról sem szólt az osztrák belpolitika, mint az erkölcsileg megtévedt pénzügyminiszterről. A kancellár pedig túl sokáig kitartott mellette.

Reagen nem volt rá kíváncsi

A sors – ha létezik ilyen – nem volt igazságos Kreiskyvel. Nem csak irányította Ausztria példátlanul sikeres modernizációját, hanem az európai jóléti államok szűk elitjébe is feltornászta a korábban sokak szerint gazdaságilag életképtelen országot. Világpolitikai tényezővé tette az addig jelentéktelen Ausztriát. Felismerte, hogy a Nyugatnak közelednie kell az arab országokhoz, ezzel függ össze jó kapcsolata Szadat egyiptomi elnökkel és az egykori palesztin vezetővel, Arafattal. Kevesen tettek annyit az arab-izraeli kiegyezésért, mint ő. A világpolitika szintjén első számú szószólója volt az észak-dél ellentét felszámolásának, vallotta, hogy a gazdaságilag és technológiailag fejlett országoknak segíteniük kell az afrikai és a dél-amerikai országok felzárkózását. Kreisky tekintélye nélkül soha nem vált volna az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) egyik globális székhelyévé Bécs. Némileg sarkítva: ezzel a sok eredménnyel állt szemben a feddhetetlennek jóindulattal sem nevezhető pénzügyminiszterének elhúzódó afférja. Ekkor döntött: újabb ciklusra nem vállalja az ország irányítását.

Sietett volna a frissen megválasztott Ronald Reaganhez, hogy első kézből tájékoztassa őt a közép- és kelet-európai fejleményekről, de az amerikai elnök nem volt kíváncsi rá. Kreisky megsértődött, de bizonyára nem ez mondatta vele, hogy a Fehér Ház lakójának fogalma sincs arról, „valójában mi zajlik a világpolitikában.” Ugyanakkor az is igaz, hogy a szocialista országokat alaposan ismerő, már nyugállományban lévő osztrák kancellár egy valamiben osztozott szinte valamennyi nyugati politikussal: a nyolcvanas évek közepén és végén meg sem fordult a fejében, hogy a szovjet tömb országai gazdasági és politikai értelemben is az utolsókat rúgják. A közeli véget, az összeomlást Kreisky sem sejtette.

Közvetlenül a "csodák éve" után halt meg, 1990 júliusának végén, szinte napra pontosan huszonöt éve.

Szerző