Lelki válság a vadonban

Harmincas családapa a vadonban, aki lehetőségeihez mérten mindent megtesz azért, hogy leszámoljon a sok rosszal, ami felgyülemlett az életében. Helyenként kacagtató, kifejezetten őszinte belső monológ a számtalan nemzetközi fesztiválon sikerrel szereplő Magam ura című norvég film.

A hangsúlyosan komoly téma, erős társadalmi üzenet ellenére a norvég Ole Giaever Magam ura című filmje tartalmaz néhány vígjátéki elemet, de csak annyit, amennyit az élet szab ki az egyén szürke hétköznapjait kísérő vidám pillanatokként. Mert nem nevettető, amikor egy felnőtt, gyermekes férfi csupasz fenékkel szalad valahol a norvég hegyekben, a csípős hidegben? Vagy az, ha főhősünk attól tart, hogy a gyalogátkelőhely túloldalán várakozó kislány kiszúrta a spontán merevedését?

Ezeket leszámítva, Martin, akit a rendező játszik, nem nevezhető különösen humoros figurának, hiszen élete romokban hever. Habár van munkahelye, amelyről elismeri, hogy jól fizet, napi munkáját már nagyon unja, már régóta nem kielégítő a kapcsolata a feleségével sem, s úgy érzi, a legtöbb dolog iránt közömbös kisfia számára apaként megbukott. Éppen ezért dönt úgy, hogy unt ismerősi társaságát faképnél hagyva, a hegyekben tölt el néhány napot. Egyedül a gondolataival, amelyek lássuk be, néha eléggé csapongóak.

S habár - néhány kivételtől eltekintve - nem szeretem az olyan filmeket, amelyeket a főszereplő narrációja kísér végig, a Magam ura igazi erőssége éppen az a keresetlen őszinteség, amely valóban azt az érzetet kelti, mintha a férfi koponyájában járnánk. Néhol önmarcangoló, máskor önkritikus, de összességében soha nem válik sem túl giccsessé, sem túl depresszívvé az elmélkedés. Persze, Freud professzor számára nem lenne kielégítő az általánosabb gondolati mélységet elkerülő önanalízis, mégis tisztességes utazást teszünk a főszereplő koponyája körül.

Korábbi tanulmányok szerint a férfiak 7 percenként, az újabb vizsgálatok szerint 28 percenként gondolnak a szexre - ezzel Martin is így van. De legalább éppolyan természetesen viselkedik akkor is, amikor azt firtatja magában, hogy meg kellene halnia a feleségének ahhoz, hogy a válás zökkenőmentesen menjen. Hangsúlyos kérdés az is, mi az, amit az ember "örökségként" a szüleitől kap, s hogyan képes jobb emberré válni, mint szülei. Ezek a kérdések olyan intimitást kölcsönöznek a filmnek, amellyel sok más, ennél dicsértebb filmalkotást is illett volna felruházni.

Az Ole Giaever rendezésében, forgatókönyvével és főszereplésével készült produkcióban árnyaltan benne van az is, hogy valójában milyen a társadalom, amiben élünk: felszínes, üres, mesterkélt és teljesen felesleges társadalmi egyezményeket követünk. Ellentétben a hasonló tematikájú filmekkel (az Oscar-díjas Reese Witherspoon főszereplésével készült Vadon kifejezetten élvezetes volt), a Magam ura azért is egyedi, mert a kötelező idealista végkicsengés helyett azt mondja, egy utazás képes arra, hogy átértékeljük az életünket, de arra nem, hogy azt karikacsapásra meg is változtassuk.

Az pedig külön dicséretes, hogy a magyarhangya és a SCOPE50 filmforgalmazók, akik a kisebb médiafelhajtással útjára bocsátott európai filmtermés csemegéit az anyagi bukás ellenére mutatják be, a magyar közönséget is megajándékozták ezzel a filozofikus utazással.