Van valami közös a rég volt feudális és a mai félfeudális Magyarországban: a föld, mint a hatalom, a gazdagság mércéje. Hajdan és most is a leghűségesebb hűbéresek kaptak birtokot, s hozzá jobbágyot. Az idők múlását csak az mutatja, hogy századokkal ezelőtt királyaink saját tulajdonukból osztogattak, a mai kegyúr viszont a közösből jutalmazza leghívebb udvaroncait. A jobbágyokat pedig a mezőgazdasági munkára kötelezhető közmunkások helyettesítik.
Pedig volt öröm amikor az ország naszádjának kormányosa bejelentette: eztán coki lesz a zöld báróknak és a falvak helybéli dolgozó parasztságának jut az állami föld bérleti joga. Sorakoztak is a népek csapatostul, s bár már a nagyapjuk is csak a földet túrta, mégis fizették a pályázati díjakat, mint a katonatiszt. Földnélküli János helybéli gazda is megírta a pályázatát, üzleti tervvel, igen bizakodva, hogy a jószághoz most már lesz szántó, legelő is.
Hát nem lett, mert happy end csak a mesékben van, s a valóság inkább a rémregényekre emlékeztet. Jánosnak tapasztalnia kellett, hogy nem csak ő nem nyert egy talpalatnyi földet sem, de sem a faluban élő rokona, ismerőse sem. Távoli, narancsbőrű "nadrágos" emberek kaszáltak amerre a szem ellátott.
Maradt a remény, hogy felbonthatók az arcpirító szerződések. Hát ebben is tévedtek Jánosék. A haza ravasz kapitánya üveggyöngyért eladná a mindenki földjét a saját narancsos báróinak.
Itt a vége, fuss el véle. Vagy mégsem, írjunk másik mesét!