Termetes alakja is a nagy zenedrámák főszerepeire termett, Wagner óriásaira és Verdi Otellójának a megelevenítésére, ezekben volt igazán hiteles. Aki egyszer hallotta vele, akár csak lemezen is a Ciprus szigeti kormányzó belépőjét, (Esultate), beleborzongott. Holott ő magát valójában nem zenés színpadra álmodta meg. A második világháború végeztével a Woolworth áruházláncba lépett be, és hamarosan három fiók igazgató helyettese lett.
Közben azonban szenvedélyből templomi kórusokban énekelt, ösztöndíjat kínáltak föl neki, így kezdett tanulni egy angol baritontól. Először egyházi figurákat szólaltatott meg. A torontói dalszínház nyári fesztiválján kezdte, de semmi szándéka nem volt ebből megélni, megnősült, visszatért a kereskedelembe. Innen hívta Londonba egy szakmabéli, ismét meghallgatná, Kanadában ismerte meg.
Elkezdődött a szédületes világkarrier, Párizs, New York, Bécs, Milánó, később Salzburg, ahová Karajan invitálta, lemezre rögzítette vele a Walkürt, az Otellót és a Trisztánt, amelyben Isoldaként Birgit Nilsson volt a partnere, Csak egyes Wagnereket utasított el, köztük a Tannhäusert és Siegfriedet, mert „túlságosan pogánynak” ítélte meg őket. Aztán az 1980-as években a bámulatos hang szürkülni kezdett, és mert végtelenül igényes volt, csak a tökélyt fogadta el önmagától is, mérsékelte az elvállalt föllépéseket.
Búcsúként a Met-ben Sámsont énekelte el Saint-Saens dalművében, utána Montrealban csupán egy dalestje volt. Önként befejezte. Azzal a hitvallással, „egyetlen életcélom a családom, az első hely a pályámon csakis az övé”.
