Ilikét egy éve nem láttam, azóta kész nő lett. Karcsú, sudár, szép arcú. Ilike mégis elégedetlen magával és az egész életével. Nem találja a helyét. Ausztriában él, ott is született, a szülei magyarok, vagy húsz éve költöztek ki új hazát keresni. Rendben is lenne minden – van saját házuk, munkájuk -, csak Ilike nem találja a helyét. Komoly pszichés problémái vannak, mintha nem tudná eldönteni ki is ő valójában. Osztrák? Magyar? És amikor nem tudja a választ, időnként kár tesz magában. Így menekül a saját kis világa csapdái elől.
Melyik gyerek nem próbált meg legalább egyszer elmenekülni a szülői házból? Kilépni a család megszokott napi életéből? Én talán hat éves lehettem, amikor egy délután fogtam az ovis táskámat és kisurrantam a lakásból. Nem mentem túl messzire, csak a közeli játszótérre, ahol nagy búsan letelepedtem és vártam, hogy megtaláljanak. Aztán este lett, és hazamentem.
De Ilike, meg annak a fél millió kivándorolt magyar családnak a gyerekei nem bújhatnak el a közeli játszótéren, és ha este nem megy értük senki, még talán haza sem kulloghatnak. Mert nekik a „haza megyek” fogalma kicsit többet jelent a két-három sarokra lévő családi otthonnál. De az is lehet, hogy éppen az a bajuk, nincs hová „haza menni”. Idegenek abban a világban, amelybe megpróbálnak – több-kevesebb sikerrel – beilleszkedni, és idegenek abban a távoliban is, ahonnan kiszakadtak.
Nekem erről a bolygójáról eltévedt E.T. története jut eszembe. Hogy megtalálják önmagukat Ilikének, meg a többieknek sokkal több kellene, mint a „Gyere haza!” program, meg a Túró Rudi. De ezt úgysem értik, akiknek kellene.
