Koltai Tamás, aki egykor lapunkban is rendszeresen publikált, szenvedélyes volt, olykor egyenesen dühös, vagy elfogult, vállaltan szubjektív. Ez első ránézésre nem látszott rajta, polgári volt a megjelenése, gyakran öltönyt is viselt, és mintha egyre kiegyensúlyozottabb és derűsebb lett volna. Miközben mindinkább arról értekezett, hogy Magyarország elég elviselhetetlen hellyé vált, és csaknem egyfolytában ostorozta a magyar színházat is. Szellemesen tette, indulattal, ami persze azt is jelenti, hogy érzelemmel telien, olykor ütni, bántani, akár sebeket okozni akart, ha henyeséget, gerinctelenséget, politikához való dörgölődzést tapasztalt. Szerették és utálták. Nemrég egy fiatal rendező azzal fenyegetőzött, hogy ujját töri, ha megint meglátja egy előadásán.
Tény, voltak sommás véleményei. Amikor nem csupán produkciót, színházakat, vagy folyamatokat minősített, hanem embereket is. Amikor kerek perec kimondta valakiről, hogy közepes, vagy éppen azt, hogy meg kellene tanulnia rendezni. És voltak olyan teátrumok, melyekkel viszonylag kesztyűs kézzel bánt, másokat rendszeresen ostorozott.
Bölcsészkart végezve akkor lett színikritikus, amikor még a kritika jelentésnek is számított egy-egy íróasztalon. De soha nem vált feljelentővé. Megtanult úgy írni politikai szempontból kemény produkciókról, hogy közhírré is tette mi van bennük, de mégsem ártott vele. Őt magát persze többször bemószerolták, hiszen érdekeket sértett, és hatalma volt. Hétről hétre publikált az Élet és Irodalomba, vezette a Színház című szakmai folyóiratot, és a Magyar Televízióban is dolgozva, jelentős mértékben tőle függött, hogy milyen produkció felvétele kerül képernyőre. Amikor a kultúra néhai főkorifeusa, Aczél György behívatta magához, azt mondta, miközben lebarmolta, hogy több hatalma van mint neki, mert a magánvéleményét széles körben terjesztheti. Ez sok tekintetben igaz volt, mert, amit írt, gyakran került bele a köztudatba. És visszatértek azok az idők is, amikor a színikritika sajnos megint sokszor politikai publicisztikának is számít. Nem ritkán egyenesen sisteregtek a cikkei. A 168 órában kitalált magának egy sajátos műfajt, ami nem a klasszikus kritika volt, de bírálat az igen, a javából, a kultúrát politikával ötvözve írta meg mindig markáns véleményét.
Idős korára tán még szabadabbá vált, mint amilyen korábban volt. Ostorozta rendesen azokat, akik megélhetésért árulják ki a művészetet. A bulvár szintén gyakran megkapta tőle a magáét, de azért hangoztatta, hogy a jó bulvárt ő szereti, csak az nálunk még rosszabb állapotban van, mint a művészszínház. Legutóbb tavasszal beszélgettem vele hosszasabban, amikor ketten mentünk egy autóval Egerbe, bábfesztiválra. Teli volt energiával és életkedvvel, folyamatosan, nagy vehemenciával mondta és mondta mindenről a véleményét. Azt hittem, hogy száz évig él, a génjeiben hordozza ezt, hiszen édesanyja is meglehetősen szép kort élt meg.
Koltai fáradhatatlanul járt egyik előadásról a másikra, rengeteg produkciót látott. És sokat járt külföldre is, ami mindig összehasonlítási alapot is jelentett. Nem olyan régen a Pécsi Országos Színházi Találkozót például úgy minősítette provinciálisnak, hogy összehasonlította a sokkal nagyobb szabású bécsi fesztivállal. Néhány hete az Armel Operafesztiválon, a Thália Színházban, találkoztunk utoljára. Arról éppen a mostani ÉS-ben írta meg a véleményét. Nem csak nyilvánosan, hanem otthon is dokumentált mindent, fiatal kora óta pontosan rögzítette, mikor mit látott. A tavasszal megjelent Tapsrend című könyve volt a harmincadik. Nagyon tudott írni, vérbeli krónikás volt, akinek szerették, nem szerették, de meghatározó volt a véleménye.