A gyógyítás hosszadalmas és összetett feladat, ahogy írja, a kivizsgálásra mindenkinél költeni kell, a betegek 80-90 százaléka műtétre, 50 százaléka sugaras, 45-50 százaléka pedig gyógyszeres kezelésre szorul, de a rehabilitáció is fontos. A hazai onkológiai költségvetés 168 milliárd forintot tesz ki, ennek 38 százaléka a szűrővizsgálatok, a diagnosztika, a sebészet, az ápolás, 6 százaléka a sugárkezelés és 56 százaléka a gyógyszeres.
Ezzel szemben a betegek fele műtétnek köszönheti a gyógyulását, 40 százalék a besugárzásnak és 10 százalék a kemoterápiának. A helyzet már a diagnosztikánál gondokat jelez: arányosan a cseheknél is kétszer több CT működik, mint nálunk (és a hazai berendezések, például a röntgenbesugárzók sem működnek mindig). A speciális szövettani vizsgálatok is fontosak lennének, de ha már a fentiekre sincs kapacitás minden betegnél, ezért itt se nagyon akad. A magánintézményeknél ezért jelentek meg az ilyen vizsgálatok is. Az a nehézség, hogy ha többet szán az egészségbiztosítás ezekre a molekuláris vizsgálatokra, akkor a gyógyszerezés is drágább lesz, mert személyre szabható kezeléseket és szereket adhatnak a betegeknek.
A sebészet is gondokkal küzd, a kevés ápoló vagy altatóorvos mellett a műtétek is drágábbak, mint amennyit a tb ad rájuk. Sokszor olyan alapvető dolgok is hiányoznak, mint a a sebészi varrógépek, a korszerű varrófonalak és vérzéscsillapítók. A sugárterápiát most nagyon fejlesztik, de még mindig az van, hogy a rászorulók 59 százaléka nem jut hozzá. Ráadásul Budapesten nagy a teher, a lakosság 40 százalékának onkológiai ellátását végzik, 30 éves, elavult gépekkel, kobaltágyúkkal.
A hospice-hálózat is fejletlen, sőt a Semmelweis Egyetemnek soha nem volt még onkológiai tanszéke sem. A rákellátás ráadásul országosan nagy szórást mutat, van olyan központ, ahol minden kezelést megkaphat a beteg, van ahol csak a töredékét. Az orvosok és ápolók erejüket megfeszítve dolgoznak, de sok kórház próbál spórolni és kijönni az egészségbiztosítási keretből.
