A látvány színpadképnek is impozáns. Háttérben a Keleti pályaudvar, előtte egymással szemben két tábor, a bevándorlást támogatóké meg az ellenzőké. Köztük rendőrök sorfala. Röpködnek a jelszavak, harsog a ria, ria Hungária. Ha valakinek ez esetleg nem tetszik, átrendezhetjük a színpadot. Vonjuk ki a rendőröket középről, és állítsunk a helyükre mondjuk egy emelvényt. Menjen fel rá egy vezető politikus és szóljon a tömeghez: Tisztelt polgártársak, honfitársaim! Jó látni, hogy ennyien eljöttek, hogy ennyien aggódnak országunk sorsáért. Gondunk bizony van elég. Ott vannak nagy ügyeink, a munkanélküliség, az egészségügy, az oktatás. Meg a napi gondok. Hogy mást ne mondjak, hazánkban minden hónapban agyonvernek egy nőt, és minden héten egy gyermeket. Van országszerte tizenötezer illegális szemétlerakónk, és itt a fővárosban olyan lepusztult metróvonalunk, amely terrorizmus nélkül is katasztrófával fenyeget. Mindezek mellé most megkaptuk a történelmi feladatot: a menekültügyet. Mit tehet itt a kormány?
Hosszú távon tudományosan megalapozott stratégiát kell kialakítanunk. Tudós szakértőink csoportjai már dolgoznak ezen. Eközben azonnali teendők is sürgetnek. Azt már felmértük, hogy hány férőhelyünk van, milyen állapotban. Hatóságaink vizsgálják, hogy a migránsok honnan jönnek, mihez értenek, hányan maradnának, hogy esetleg letelepedjenek elnéptelenedett falvainkban. Munkánkat a EU jelentős összeggel támogatja. Ezekről természetesen önöknek is részletesen elszámolunk. A munka még így is hatalmas, kérem, hogy segítsék ebben a kormányt: szükség van a toleranciára, és az erélyes fellépésre egyaránt. Főként pedig nyugalomra. Még egyszer mondom, nyugalom. Ne pazarolják jobb sorsra érdemes energiáikat politikai csetepatéra és egymás hergelésére. Most pedig munkára! – fejezné be az államférfi vagy államhölgy és a nagy tapsot megköszönve távozna. Ez persze utópia. Sok minden kell még ehhez. Többek között olyan politikai vezetők, akiknek látóköre és hatásköre egyenesen arányos. Meg az a száz év, amíg erre tömegesen rájövünk.
