Előfizetés

Fekete bőrű rendőrfőnök Fergusonban

Egy évvel azután, hogy a Mossouri állambeli Fergusonban a rendőrök megölték a fiatal fekete fiút, Michael Brownt, a városban afroamerikai rendőrfőnököt neveznek ki. 

Amint a CNN és több amerikai médium jelezte, az 50 éves Andre Andersont egyelőre ideiglenes jelleggel nevezték ki a jórészt fehérek alkotta rendőrőrs élére.

Anderson feladata az lesz, hogy helyreállítsa a bizalmat a városban a rendőrség és az afroamerikai közösség között. A fegyvertelen, 18 éves Brownt tavaly augusztusban egy fehér rendőr lőtte agyon. Miután a helyi ügyészség úgy döntött, nem indítanak eljárást a rendőr ellen, zavargások törtek ki a városban. Az eddigi fehér rendőrfőnök a botrányok hatására lemondott.

Megszavazta a görög parlament az újabb reformokat

Publikálás dátuma
2015.07.23. 10:46
FOTÓ: Matt Cardy/Getty Images
Nagy többséggel fogadta el a görög parlament az euróövezet vezetőivel megkötött hitelmegállapodás második részét. Bár a javaslat ezúttal is az ellenzék képviselőinek szavazatai révén ment át a törvényhozáson, Alekszisz Ciprasz miniszterelnök számára jó hír, hogy a kormányzó többség nem csökkent tovább, sőt, kevesebben voksoltak a kormánypárt, a Sziriza tagjai közül a javaslat ellen, mint egy hete, amikor több megszorítást is életbe léptettek.

Gyötrelmes szavazási procedúra után – magyar idő szerint hajnali háromkor mondtak véleményt a honatyák az előterjesztésről - végül 230-an nyomták meg az igen gombot a 300 tagú törvényhozásban. A Sziriza 36 képviselője azonban nemmel voksolt vagy tartózkodott, s görög hírmagyarázók úgy vélik, Ciprasz ennél kevesebb lázadóra számított, hiszen ez képviselőcsoportjának majdnem az egynegyede. Mindenesetre az egy héttel ezelőttinél mindenképpen jobb eredmény, amikor 39 kormánypárti honatya nem voksolt igennel.

„Nehéz döntéseket kellett meghoznunk, nekem személy szerint is” – fogalmazott Ciprasz a parlamentben elhangzott beszédében, aki ezúttal is kiemelte, hogy kormányának nem volt más lehetősége, igent kellett mondania a hitelezők javaslataira, mert amennyiben ezt nem tette volna meg, akkor Athénnak ki kellett volna lépnie az euróövezetből. Ciprasz, csakúgy, mint egy hete, azt is elmondta, hogy ő személy szerint nem ért egyet a harmadik mentőcsomag feltételeivel. Elismeerte ugyanakkor, hogy hibákat követtek el. Beszédében ismét többször előkerült a „harc” szó. Azt is mondta, hogy hamarosan megkezdődnek a tárgyalások az adósság átütemezéséről, s tovább folytatják a „harcot”.

Euklid Cakalotosz miniszterelnök elmondta, hogy a parlament döntésének fényében már akár pénteken megkezdődhetnek a tárgyalások a hitelezőkkel a reformprogram részleteiről. Az athéni kormány azt reméli, hogy a tárgyalások augusztus 20-án lezárulhatnak, így a kormány hozzájuthat a harmadik, valamivel több mint 80 milliárd eurós hitelcsomaghoz. Görögország eddig két hitelcsomag keretében 240 milliárd eurót kapott.

 A szavazás idején tüntetéseket tartottak Görögországban, több ezren tüntettek a törvényhozás épülete előtt, de nem voltak olyan erőszakos cselekmények, mint az egy héttel korábbi szavazás idején.

Ami a Sziriza sorsát illeti, miután ezúttal is sokan nem szavazták meg az előterjesztést, elkerülhetetlennek látszik a szakítás. A 36 rebellis képviselő közül 31-en szavaztak nemmel, öten pedig tartózkodtak. Bár a kabinet illetékesei rendszeresen tagadják, hogy a kormány előrehozott választásra készülne, a görög sajtó már két szeptemberi időpontot is megjelölt az esetleges idő előtti választás megtartására.

Hogy milyen nehéz lesz keresztülvinni a reformokat, azt egy friss eset is mutatja. A kormánynak fel kellett függesztenie azokat az elképzeléseit, amelyek nyomán megvonták volna az adókönnyítéseket a gazdáktól. A vidéki képviselők ugyanis tömegesen lázadtak az előterjesztés ezen pontja ellen. Szintén augusztus elejére kellett halasztani a nyugdíjreformról egyes részeiről szóló döntést. A kormány azzal érvelt, hogy ettől még megkezdődhetnek a tárgyalások a hitelezőkkel.

Az Európai Központi Bank (EKB) még szerdán újabb 900 millió euróval emelte sürgősségi likviditási támogatását. Ez ugyan még mindig nem teszi lehetővé, hogy feloldják a készpénz felvételre vonatkozó korlátozásokat, de arra mindenképpen jó, hogy tovább normalizálódjon az ország pénzügyi helyzete.

Búcsú a francia újságíró - legendától

Várkonyi Tibor
Publikálás dátuma
2015.07.23. 07:40
A Le Monde székháza Párizsban. Egykor sokan Lacouture cikkeiért vették a lapot FOTO: EUROPRESS/GETTY IMAGES/PASCAL LE SEGRETAIN
Mosolygó arccal búcsúzott az élettől a múlt hét csütörtökjén, 94 éves korában Franciaország egyik legnagyobb fia, Jean Lacouture. Eredeti hivatása szerint újságíró, majd korunknak összehasonlíthatatlanul egyik legnagyobb történésze. Páratlan az életműve. Ami csak önmagában, eredetien írt 70 kötet, és még vagy tucatnyi, másokkal párban. Stendhalról, Balzac regényhőséről, az „Elveszett illuziók” Lucien de Rubempréjáról, De Gaulle-ról. Malreaux-ról, Mitterrand-ról, még Greta Garbóról is.

A halálhír legelőször a Le Monde pénteki koradélutáni on-line kiadásában jelent meg, nem véletlenül. Kerek két évtizedet töltött el ott Lacouture, külpolitikai szakértőként, rovatvezetőként, (ahogyan jellemezte magát, abban a munkakörben ő „csak középszerű” volt), publicistaként ellenben egyike a legnagyobbaknak. Zöldfülű kezdőként a Magyar Nemzetnél, „franciásként” ismertem meg a nevét, és ha úgy egyhetes késéssel megérkezett a még nyomtatott formában elküldött Le Monde, elsőként az ő írásait kerestem.

Miként most, halálának hírére is a könyvespolcomhoz léptem, hogy szemügyre vegyem”Lacouture-kincseimet”. Az életműnek mindössze mintegy a tizede sorakozik ott, amint hírét vettem valamelyik könyvének, azonnal megrendeltem Párizsból. Ismertem személyesen vagy tucatnyi Le Monde-ost, barátaim is lettek közülük többen, őt azonban sajnos nem volt módomban megismerni, mert Kelet-Európa elkerülte a figyelmét. Nem ez a „kicsiny foltocska” érdekelte, még ha benne foglaltatott a Szovjetunió is.

Az ő világa főként Délkelet-Ázsia és Észak-Afrika volt, a hajdani francia gyarmatbirodalom, életének az egyik célja volt, hogy hozzájáruljon az itteni államok függetlenségéhez. Frissen, egyik volt korabeli kollégájának a visszaemlékezésében olvastam, hogyan dolgozott a Le Monde-nál, hogyan írta alig negyedóra alatt velős vezércikkeit. Odaállt (nem ült) írógépe elé, mosolygós arccal ütötte bele a véleményét. Amikor a körben állók, őt figyelők megjegyezték e furcsaságot, ugyancsak könnyed mosollyal annyit mondott csupán, „hiszen az írásnál vidámabb, szórakoztatóbb nincs”.

Jeles értelmiségi családba született, édesapja sebész professzor volt, édesanyja konokul konzervatív katolikus, a háború idején de Gaulle nagy rajongója. Ő maga fiatalon még nem lelkesedett a tábornokért, és ez családi konfliktust is teremtett. Ifjú katonaként, noha Charles Leclerc egységében szolgált, elég későn csatlakozott az ellenálláshoz, csupán a partraszállás után, amit soha nem bocsátott meg magának. Leclerc tábornok mellett amolyan sajtós szerepkört töltött be, így szinte természetes lett, hogy a háborút követően azon a környéken kezdett el sertepertélni.

De Gaulle személyesen kérte föl az erősen katolikus Hubert Beuve-Méryt, a jezsuiták neveltjét, a Le Monde megteremtésére. Ide csábította Beuve Lacouture-t, aki engedett is volna a csábításnak, ám éppen de Gaulle neve riasztotta el A szíve inkább baloldalra húzott, a Combat napilapot választotta, majd életének nagy barátja, a nála egy évvel idősebb Jean Daniel fogadta be őt a France Observateur hetilaphoz. Ma takarékosan ez csupán L’Obs, évtizedek után is Daniel szerkeszti, és a hűtlenül távozott cimborát is ő búcsúztatta a halálhír megérkezésekor.

Kis késéssel, úgy az 1950-es évek közepén aztán csak sikerült Lacouturet meggyőznie a Le Monde alapítójának. Aztán kerek két évtizedig, a hetvenes évek derekáig, a gyarmatbirodalom ellenfeleként, kitartott mellette. Lacouture kezdetben nem rajongott Ho Si Minh-ért és Vietnamjáért, később azonban rendületlen híve lett. Miként Kambodzsában is, eleinte a tömeggyilkos Vörös Khmernek is, no meg Mao Ce-tung kommunistáinak. Amint azonban megismerte őket és tetteiket, őszinte fájdalommal vallotta be, életének ez két nagy tévedése, sőt bűne volt. Riporterként, így fogalmazott. „nem tudtam szabadulni szubjektív benyomásaimtól, később elemzőként viszont szerencsére már igen”.

Magánéletéből, családi hagyományaiból, sok mindent csak örökölt. Mediterrán édesapjától a férfias sport, a corrida, a bikaviadal szenvedélyét, a rögbi imádatát, és önmaga boldogságaként, az operák világának lett a rabja. És később, szerelmi életében megkapta a nagy ajándékot, Simonne Miollant, a hitvest. Vele Nasszer Egyiptomában egy időben voltak tudósítók. A hölgy a Paris Presse-be írt, a L’Observateur-ba és a Les Echos-ba, Jean a France Soirba. Őnagysága néhány esztendővel idősebb volt nála, páratlan szerelembe estek, Jean leányát is örökbe fogadta, évtizedekig éltek mennyei boldogságban.

Afrikából hazatérve Simonne már az AFP redakciójában dolgozott, erősen baloldali elkötelezettséggel, még a kommunistákkal rokonszenvező CGT szakszervezeti szövetség követőjeként is. És noha Lacouture közben már a Le Monde-hoz szegődött el, de már akkor megkezdődött a távolabbi életcél, a történész, az életrajzíró munkája. Elindult szinte végtelen sorozata, a Seuil kiadónál és másutt, átélt történelmünkről, a jelenkorról. Ami azért nem teljesen az volt, hiszen visszatekintett a kissé távolabbi múltba is.

A kezdeti, hangnemében még kissé távolságtartó, kétkötetes De Gaulle aztán három kötetre hízott meg, lett két kötetes Mitterrand, Léon Blum, Mendes-France, sőt a páratlanul dúsgazdag életmű kiterjedt Greta Garbóra is. Simonne, a hitves egyszeriben mondhatni szerzőtárssá lépett elő, kíméleten kéziratolvasóvá, kritikussá, jó értelemben vett „cenzorrá”, Könyvkiadói szerkesztő addig nem is láthatta a kéziratot, amíg a Madame nem adta rá az áldását. Lacouture egyszer meg is jegyezte: hogy „az én hajóm vitorláit Simonne szellői dagasztották, ő volt a tengernagyom”.

És négy éve, 2011-ben elkerülhetetlenül bekövetkezett a tragédia, Simonne meghalt, az alkotóra négyesztendei magány tört. A sors ajándékának is tekinti a baráti kör, hogy most 2015 júliusában, Jean majdnem ugyanazon a napon (négy nap eltéréssel) halt meg.

Ilyen életmű, hetvennél is több kötet, nem jöhetett volna létre nagy és fegyelmezett munkaterv nélkül. Nem volt szó semmiféle nagy titokról: az egyik nagyhírű könyvben, André Malraux életrajzában ismerhettük meg munkamódszerét. Ennek lényege: Tömérdek olvasás, forrásmunkák böngészése, és lehetőleg hosszú, többnapos faggatás, párbeszéd a kiszemelttel. Lacouture csodálta, nagyra becsülte Malraux-t, a spanyol polgárháború egyik hősét, a Távol-Kelet harcosát.

A francia író szinte még kezdő, 27 éves volt, amikor fölkereste és faggatta Sztálin későbbi áldozatát, Trockjt, aki szép franciasággal vallott. Megjelent a Malraux-könyv, benne de Gaulle kétszeres miniszterének a méltatásával. Tíz év múlva Malraux nem élt már, hamvait a Nemzeti Panthéonban, a haza nagyjai között helyezték el, Jean Daniel, a jóbarát pedig ebből az alkalomból az író politikusról rövidebb esszét kért Lacouture-től. Kis, választékosan gazdag stílusban megírt remekmű született, amelyet újra elolvashattunk a L’Obs minapi megemlékezésében.

Lacouture-nek mindig nagy lelki terhet jelentett, ha úgy érezte, akaratán kívül bánatot okozott valakinek. Ismét végig gondolta tettét, eltűnődött azon, hogyan tehetné jóvá. Mélyen katolikus vallásos édesanyja boldog volt, hogy fia a piaristáknál érettségizett, büszke volt erre a jeles gimnáziumra. A „hálátlan” fiú nem lett ugyan hitetlen, de évtizedek alatt mintegy elhanyagolta hajdani emlékeit. Később, igazán megérett fejjel visszatért rájuk, és hetven kötetéből kettőben nagy hálával bukkantak elő a jezsuitáknál eltöltött esztendők is.

Azzal a szöveggel, hogy „csodálatosan emberséges nevelést kaptam tőlük. Igaz humanistákat formáltak belőlünk, a legjobbakat. Belőlem konzervatív szellemiségű szabad embert, aminek rengeteget köszönhetek. Keresztény voltam, az is maradtam mélységesen, soha nem lettem hűtlen a Mindenhatóhoz”. Tekinthetjük e mondatokat akár hitvallásnak is.