Összecsapások kísérték a 3,8 milliós Burundi kedden megrendezett elnökválasztását, s feltételezhetjük, hogy a helyzet a későbbiekben sem javul majd. Az ország diktatúrává kezd átalakulni, ezt az is bizonyítani látszik, hogy miközben a fővárosban, Bujumburában, illetve a délnyugati Bururi tartományban alacsony volt a részvétel, a választási bizottság 74 százalékos részvételről beszélt. Az Egyesült Államok azt közölte, hogy a választás nem volt demokratikus, az Európai Unió pedig szankciókat helyezett kilátásba az ország ellen.
Április óta állandó összecsapások színhelye az ország, legalább százan vesztették életüket az erőszakos cselekmények következtében. A független média szerint az elmúlt néhány hónapban 150 ezren menekültek el az országból polgárháborútól tartva. A szomszédos Ruandában, a kilencvenes években már véres polgárháború dúlt, sok százezren haltak meg. A térségben egyetlen szikra is elég egy nagyobb robbanáshoz.
Mi áll a jelenlegi válság hátterében? A bírálatok kereszttüzében lévő elnök, Pierre Nkurunziza politikuscsaládból származik, apja 1965-től volt parlamenti képviselő, 1972-ben azonban meggyilkolták a burundi népirtás során. Fiát 1998-ban választották meg a CNDD-FDD párt főtitkárhelyettesének. 2001-ben pedig a párt elnöke lett, három évvel később újraválasztották. Miután a 2000-es években pártja egy sor voksolást megnyert, Nkurunzizát elnökjelöltnek tették meg. 2005. augusztus 19-én egyöntetűen választotta meg a parlament az ország első emberének, augusztus 26-án iktatták be. 2010-ben az ellenzék bojkottja mellett rendezték meg az államfőválasztást, Nkurunziza 94 százalékot kapott. Idővel egyre önkényesebbé vált, s mind furcsább döntéseket hozott. 2014-ben betiltotta a joggingolást, mert ez szerinte „zendülés” alapjául szolgálhat.
2015 áprilisában bejelentette, hogy harmadszorra is indul elnökjelöltként. Az ellenzék azonban emlékeztette arra, hogy az alkotmány csak két mandátumot enged az államfőnek. Ő azzal replikázott, hogy 2005-ben a törvényhozás választotta meg, ami „nem számít”. Mind többen tiltakoztak az államfő ellen, mígnem április 26-án a rendőrség összecsapott a megmozdulások résztvevőivel. Legalább hatan vesztették életüket a tüntetések első két napján. A kormány több rádióműsort betiltott. Még e hónapban 24 ezren menekültek el az országból.
2015. május 13-án úgy tűnt, nagy fordulat történik. Godefroid Niyombareh vezérkari főnök bejelentette, megdöntötte az éppen válságcsúcson Tanzániában tartózkodó elnök hatalmát. többen ünneplésben törtek ki a főváros, Bujumbura utcáin, a kormány egyik illetékese azonban bejelentette, továbbra is ura a helyzetnek. Másnap az elnök bejelentette, visszatért az országba. A zendülést később leverték.
Terrorral azóta sikerült helyreállítani a rendet, de biztos, hogy ennek hosszabb távon nagyon súlyos következményei lesznek. A múltban már több alkalommal bebizonyosodott, hogy Burundiban már csak a nemzetiségi ellentétek miatt is. Burundi 1962. július 1-jén jelentette be elszakadását, illetve függetlenségét, ekkor történt meg a névváltoztatás is. IV. Mwami Mwambutsát királynak kiáltották ki. Az ország alkotmányos monarchia lett. Bár a törvényhozásban a hutuk és a tuszik is képviseltették magukat, elkerülhetetlennek tűntek a további etnikai feszültségek. Amikor a király tuszi miniszterelnököt nevezett ki, a hutuk úgy érezték, becsapták őket. A hutuk által dominált rendőrség államcsínyt hajtott végre, ezt azonban egy tuszi parancsnok vezetésével brutálisan leverték.
1962-ben újabb vérengzés színhelye volt az ország. Miután megölték a hutu kormányfőt, Pierre Ngendandumwét, a hutuk a tuszi lakosságon akartak bosszút állni. A kormány leverte a lázadást, a tusziknak sikerült átvenni a totális ellenőrzést a hadsereg és a rendőrség felett. 1972-ben a Burundi Munkáspárt (UBU) szervezett támadásokat hajtott végre a tuszik ellen azzal a nem titkolt céllal, hogy ki akarja irtani az egész nemzetiséget. A katonai junta kemény válaszcsapásokat hajtott végre a hutuk ellen. Becslések szerint összesen 80-200 ezren vesztették életüket. Sokan a szomszédos Tanzániába és Ruandába menekültek.
1976-ban a tuszi nemzetiségű Jean-Baptiste Bagaza ezredes vértelen puccsal került hatalomra, s egy sor reformot hirdetett meg. 1981-ben új alkotmányt is életbe léptetett, amely kimondta az egypártrendszert. 1984 augusztusában Bagazát államfőnek választották meg. Elnöksége alatt elnyomta a politikai ellenfeleit, korlátozta a vallásszabadságot. 1987-ben aztán őr is utolérte a burundi vezetők átka: a tuszi Pierre Buyoya tábornok - természetesen - puccsal buktatta meg hatalmát, felfüggesztette az alkotmányt, feloszlatta a parlamenti pártokat. Katonai diktatúrát vezetett be. Eközben a vidéki falvakban ismét tusziellenes pogromokat hajtottak végre, egyes becslések szerint körülbelül 5000-en vesztették életüket.
Ezt követően hutu ellenzékiek levélben kérték Buyoyát, hogy az állami intézményekben nagyobb képviseletet biztosítson a hutuk számára. Ez azért lett volna magától értetődő, mert az országban nagy többségben éltek a hutuk: arányuk (ma) 85 százalékos, a tusziké csak 14 százalék. Az elnök azonban bebörtönöztette a dokumentum aláíróit. Becslések szerint a független kivívását követően, 1993-ig összesen negyedmillióan vesztették életüket a nemzetiségi konfliktusokban. A két legvéresebb év az ország történetében az 1972-es és az 1993-as volt. Az előbbi esztendőben a tuszi többségű hadsereg lépett felé brutálisan a hutuk ellen, az utóbbiban viszont a hutu többség követte el rémtettek sorát. (Az ENSZ BT 2002-ben mindkettőt népirtásnak minősítette.)
Pedig úgy látszott, az ország végre a demokrácia útjára térhet, miután a 1992-ben a kormányzat új, többpártrendszert biztosító alkotmányt léptetett életbe. 1993 júniusában a hutuk által dominált Burundi Front a Demokráciért (FRODEBU) nyerte meg az első demokratikus választásokat. A hutu Melchior Ndadayét választották elnöknek, ő pedig saját nemzetiségéből álló személyeket választott a kabinetbe. Úgy tűnt, a vezetésben tapasztalható tuszi dominancia véget ér. Csakhogy drámai fordulat történt. 1993 októberében ugyanis tuszi katonák meggyilkolták az elnököt, ami után teljes káosz alakult ki az országban. Burundi történetének legvéresebb időszaka vette kezdetét. Az ellenségeskedés következtében az elkövetkező években összesen mintegy 300 ezren haltak meg, jórészt polgári személyek.
1994-ben a parlament a hutu Cyprien Ntaryamirát választotta meg elnöknek. Ám ő, valamint Ruanda elnöke is életét vesztette, amikor az őket szállító gépet lelőtték. Számos elmélet látott napvilágot arról, ki, mely csoport adta meg a jelet a második világháborút követő legbrutálisabb népirtáshoz. Egyesek szerint hutu szélsőségesek álltak a merénylet mögött, mások szerint Paul Kagame jelenlegi ruandai elnök. Máig nem sikerült minden kétséget kizáróan bizonyítani, mi történt valójában. Burundiból sokan Ruandába próbáltak menekülni. A kormányzat egy utolsó kísérletet tett arra, hogy megakadályozza a vérontást: a 13 pártból 12 lett tagja a kabinetnek. Ám túl késő így sem tudták útját állni az erőszaknak. Ennek nyomán a tuszik pártja kilépett a koalícióból, elhagyta a parlamentet.
1996-ban ismét a tuszi Pierre Buyoya került hatalomra, ezúttal is államcsíny révén. Éppenúgy, mint egy évtizeddel korábban, ezúttal is felfüggesztette az alkotmányt. 1998-ban aztán hivatalosan is elnökké választották, s Dél-Afrika közvetítésével béketárgyalások kezdődtek. Tanzániában aztán békemegállapodást kötöttek egymással a hutuk és a tuszik, megegyeztek a hatalommegosztásról. 2000 augusztusában ideiglenes kormány alakult a megállapodás értelmében, amelynek mandátuma eredetileg öt évre szólt. Többszöri nekifutásra sikerült valamennyire stabilizálni a belpolitikai helyzetet, s a 2001-es béketerv is viszonylag sikeres volt. 2003-ban újabb tűzszünetet írtak alá. A dokumentumot a tuszi kormányzat kötötte meg a legnagyobb huti lázadócsoporttal, a CNDD-FDD-vel.
2003-ban a hutu FRODEBU párt vezetőjét, Domitien Ndayizeyét választották meg az ország elnökének, aki két évvel később a jelenleg is hivatalban lévő volt lázadóvezérnek, Ndaíizeyének adta át a hatalmat. Egyre inkább úgy tűnt, sikertörténetté válhat a megbékélési folyamat Burundiban. Olyannyira, hogy az ENSZ bezárta békemisszióját, mert úgy vélte, itt az ideje annak, hogy megkezdjék az ország újjáépítését. Burundi a térség más államaival szövetkezve próbálta meg új alapra helyezni gazdaságát, 2007-ben például Ruandával együtt lépett be a Kelet-Afrikai Közösségbe.
Csakhogy az újabb, 2006-os tűzszünetet, amely a kormányzat és a megmaradt fegyveres csoportok között született meg, nem ültették át teljességgel a gyakorlatba. Az FLN lázadócsoport tagjai pedig elhagyták a tárgyalóasztalt. 2007-ben aztán ugyanezen csoport rivális frakciói között harcok törtek ki a fővárosban, Bujumburában. Legalább 20 személy vesztette életét, s sokan elmenekültek a fővárosból. Komoly veszélybe került a teljes békefolyamat, s az ország más részeiből is harcokat jelentettek.
Ezúttal már nem a hutu-tuszi szembenállásról volt szó, hanem arról, hogy egyes lázadók nem voltak hajlandóak letenni a fegyvert. 2007 végén és 2008 elején a FLN fegyveresei támadást intéztek olyan a kormány által fenntartott táborok ellen, amelyeket egykori katonák számára tartottak fenn. A lázadók lakásokat fosztottak ki. Az Amnesty International 2007-es jelentésében rámutatott, hogy egyre többször polgári személyek válnak a FLN túlkapásainak áldozataivá. A szervezet ráadásul gyermekeket toboroz katonának. Különösen gyakori a nőkkel szembeni erőszak – állapította meg az AI. 2007-ben mintegy 40 ezren menekültek el Burundiból.
Bár 2008-ban a FLN amnesztiát akart elfogadtatni a törvényhozással fegyveresei számára, e célját nem érte el, így 2008 áprilisában Bujumburát támadta. A hadsereg válaszcsapása sikerrel járt, a lázadók komoly veszteségeket szenvedtek el, 2008 augusztusában újabb tűzszünetet írtak alá. Különös módon közvetve épp a megbékélés idézett elő újabb feszültségeket. Az országba ugyanis 450 ezer menekült tért vissza, ami újabb ellentéteket gerjesztett az amúgy is nyomorgó államban. Az elmúlt hónapok eseményei mutatják, hogy ma is mekkora a feszültség Burundiban.