A nép – az istenadta! – leválthatatlan. Persze azért egynémely közjogi méltóság – Néró, Caligula, stb. – mégis megpróbálkozott vele, hátha neki majd sikerül. Hogy akár egyik, akár másik mire ment vele, tudjuk. A diktátorok rafináltabbjai azóta már kénytelen-kelletlen beletörődtek, hogy abból kell főzniük, amit elődeik után a „spájzban” találnak.
Így aztán csócsálgatták, kóstolgatták, jobbról-balról paskolgatták a formálatlan, rakoncátlan, sokszínű masszát, majd miután képlékenynek találták, elégedetten dörzsölték meg a kezeiket - némelyek bele is sercintettek egy nagyot - tudtára adva a szájtátiknak, hogy úgy, de úgy megdolgozzák ezt a rájuk testált keletlen micsodát, hogy sem az édes jó idesanyja, de még a jámborul pislogó világ sem fog rája ismerni.
Közülük a legharciasabb gondolt egyet és rögvest kerített magának valahonnan egy rakás szűzfehér „A” négyest, hogy fogdai magányában pontról-pontra, betűről-betűre papírra is vesse mindazt, amitől a szivárvány minden színében pompázó, jobbról-balról ki-kitüremkedő, nyúlós massza hirtelenjében, s a nagy ijedtségtől majd egyszínűvé sápad, szögletesre igazítja önnön magát. Haptákra készen, hogy aztán majd kedvedre falatozhass belőle. Először csak becézgesd, bátran dicsérd szembe, hogy ő a legszebb, a legokosabb, a legrátermettebb. Minél egyszerűbben mondod neki, annál inkább megérti. S ami a legfontosabb, el is hiszi. Kivéve, ha ez mind igaz, akkor őt miért mindig az alsó polcra suvasztják be?
- Mert vannak, akik pofátlanul és érdemtelenül elibéd tolakodnak! – magyarázta a kefebajszú rab a Legszebbnek és Legokosabbnak. – Természetesen a zsidók, a bankárok, a szomszéd népek, a messzirűl gyütt útálatosok. Mind más tészta, akik nem mi vagyunk.
A kefebajszú – für alle falle! – azért leíratta vele százszor, hogy ő a legszebb, stb., stb. – Most már elhiszem – bólintott rá a massza és vigyázzba vágta magát. Mindeközben viharos sebességgel sárgulni kezdett. Mármint az irigységtől, hogy aztán magától ugorjon le a polcról, s üsse-vágja mindazokat, akiket más masszából gyúrtak. A nyúlósakat, a szabálytalan formájúakat, a szivárványszínűeket, a feketén és sárgán virítókat, nem feledkezve meg a barchesz módjára fontakról sem.
Két emberöltővel később, a kies Unortodoxiában hajnalok-hajnalán kürtszó harsant. Véres kardot hordoztak szét fehér lovon. - Jön az ellen, jön az ellen! Állítsunk elibük kerítést, de izibe!
- Kik ezek? – kérdé a mi masszánk.
- Sárgák, feketék, meg mindenki, akik nem mi! – bömbölte a herold. – Ide aztán egy se gyün bé! Még mit nem! Jól nézünk ki, ha mind urológus, sebész, ápolónő, netán közmunkás akarna lenni! Mi lesz akkor velünk, felsőbbrendűekkel?
A Felcsúti Nagy Ember íróasztalán egy kissé megsárgult már a kötegnyi „A” négyes kópia. Hiába, az idő vasfoga. De még jól kisilabizálhatóak rajta az elmosódott betűk, nem is tudni, miért ezt bogarássza, mikor könyv alakban is megjelent, haj de sok példányban.
- Eredetiben élethűbb – győzködte magát a Nagy Ember, miközben sorra pipálta ki az akkurátusan pontokba szedett teendőket.
