A gyerekkori sokkok egy egész életre kihatnak, állítja dr. Kövér házelnök. Ezt magam is alá tudom támasztani: amikor Tállai bácsi, a házmester rajtakapott minket, a bérház kölykeit, hogy a lépcsőházban focizunk, elvette a labdánkat. Borzasztó, máig kísérő trauma a pöttyös gumilabdám einstandolása. Majdnem akkora, mint amikor a kormány a magán-nyugdíjpénztári megtakarításaimra tette rá Tállai-módszerrel a kezét. Azóta, ha meglátok egy pöttyöst, összerándul a gyomrom. (A megtakarításaimnál ezt nem tapasztaltam, azoknak se híre, se hamva.)
De mi hozta fel bennem a már-már freudi mélységekbe zárt emlékeket? A jogi doktor-pszichológus házelnök, aki a minap ellátogatott a kárpát-medencei magyar irodalomtanárok találkozójára, arról beszélt, hogy „a 2004. december 5-i népszavazás különösen a fiatalabb generációban okozott olyan sokkot, maradandó sérüléseket, amit semmilyen szimbolikus jóvátétel nem tud teljesen helyrehozni.” (Ez biztosan így van, mert később Tállai házmester visszaadta a labdámat, de többé soha nem volt kedvünk olyan jókat focizni a fiúkkal a lépcsőházban.)
dr. Kövér ezt nem véletlenül a tanárok előtt fejtegette, mert hiszi, hogy a „demográfiai kérdések a fejben dőlnek el, ahhoz pedig, hogy mi van az emberek fejében, a pedagógusoknak van a legtöbb közük”. Ezt biztosan Hoffmann Rózsától hallotta, aki néhány éve már elérte, hogy csakis azt szabad tanítani az iskolákban, amit a Fidesz (például dr. Kövér) oda elültetni szeretne. És ha ez megvalósul, véli a házelnök, akkor nem fogy majd tovább a magyar. Legfeljebb külföldre szalad.
Ha nem kér az agymosásból.