A civilizációs árok

A július 24-i számban megjelent írásra szeretnék reagálni. Marton László 20. századi történetünk felső intencióra történő újraírását történelemhamisításnak nevezi. Teszi ezt az "emlékezetpolitikának" becézett székesfehérvári Hóman-szobor felállítási tervével kapcsolatban. Hóman Bálint, korának elismert tudósa, nemcsak kimagasló intellektusával tűnt fel, hanem - sajnos - fajvédő nyilatkozataival is. Zsidó- és svábellenes megnyilatkozásait Marton László idézi. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 20. századi történelmünk újraértelmezése a nemzeti szeplőtelenség jegyében – melynek ízléstelen tetőfokát Orbán Viktor a budapesti Szabadság téren állíttatta fel – már régóta folyamatban van.

Kezdődött a rendszerváltás után azzal, hogy elsőnek Budapesten (a Gellérthegyen) a magyar fajvédők nagymesterének, a zsidók és svábok ellen visszataszító hangnemben uszító Szabó Dezsőnek állítottak emlékművet. De idesorolhatnánk éppen a lírai lelkületű Illyés Gyulát, aki így dicsekedett hazafiasnak vélt tetteiről: „Az elsők között voltam, aki annak idején – még Hitler hatalomra jutása előtt – a dunántúli német veszélyről szót ejtettem. Ezeket a németeket nem gazdasági szükségből telepítették ide, hanem pusztán politikai céllal a magyarság nyakára, a magyarság megtörésére. Akkor – gyökeréig hatolva a kérdésnek – megoldásul a kitelepítést emlegettük, csak egymás közt, mert nyilvánosan ennek már akkor sem adhattunk hangot.

Vendéglátásból, mondtuk, kétszáz esztendő nem olyan hosszú idő egy nemzet életében, amit nem lehetne felmondani, ha a vendég érdemtelenné válik rá“ (Honfoglalók között, 1945). Illyés Gyula nevét viseli Szekszárdon a Tanítóképző Főiskola, ahol a tolna-baranyai németek gyermekeit képezik ki (Illyés szellemében?) pedagógusnak. De említhetnénk Kodolányi Jánost is, aki Boldog békeidők c. regényében a svábságot becsmérli, amiért az Írószövetség ülésén 1956 szeptemberében kollégái a mű megjelenését megkérdőjelezték. A vitát a szóvivő Illyés így döntötte el: „Egye fene a svábot! Csak nem fogjuk Kodolányit miattuk letiltani.“ (Standeiszky Éva: Írók lázadása 1956). A Kodolányi János Főiskola Budapesten működik. Illyés és Kodolányi, példaképekké felnagyítva az ifjúságnak, két főiskola névadói, valójában a nacionalizmus és az etnikai kiszorítás gondolatát terjesztették agitatív, populista módon és a háború utáni sváb-üldözés -elűzés, széttelepítés, vagyonelkobzás kollektív büntetési módszerének szellemi előkészítői közé tartoznak.

Hasonlóképpen csattanó magyar nemzeti pofonnak lehetne nevezni, hogy a háború alatt Romániában elkövetett nemzetiségellenes túlkapásai miatt a tolna-baranyai svábság körében is hírhedté vált Wass Albernek éppen Bonyhád városában állítottak a városházával szemben és a kultúrház előtt elsők között szoborművet. Ennek az egyoldalú nemzeti szépfestésnek felel meg a bonyhádi Fidesz-Jobbik fellegvár-hangulatban uralkodó Bodor György imádat. Bodor máig nagyra értékelt tette, a „telepítési akciónak“ nevezett svábok kidobása: 1945 tavaszán (négy hónappal a győztesek potsdami konferenciája előtt!), földönfutóvá tette a Bonyhád körüli községek német lakóit (kb. 12 000 embert), akiknek elődei 300 éve éltek békességben a Tolnai Völgység táján.

Irgalmatlanul végrehajtott „új magyar honfoglalási" akciójával, Erdei Ferenc belügyminiszter jóváhagyásával és a helyi csendőrség segítségével, pár hét alatt kiürítette a német községeket és a lengyeli koncentrációs táborba internálta őket (sic! Bodor). Zömmel idősebb asszonyokat (a fiatalokat már 1945 elején elvitték szovjet kényszermunkára), gyerekeket és idős férfiakat. A harcképes férfiak ekkor még a fronton vagy fogságban voltak. Vagyonukba Délvidékről menekült bukovinai székely földijeit telepítette be Bodor.

Folytatni lehetne aktuálisabb nemzeti szépfestési példákkal. A szépfestési forgatókönyv szerzője mindenki által ismert: mint öntudattól duzzadó, „epochális emlékmű-alapító“ fog bevonulni a történelem könyveibe, aki a magyar nemzeti szeplőtelenséget tette ismertté az egész világon. Tragédiája az, hogy a valóságot a mítosszal keveri össze. Mert minden dicsőítés és felmagasztalás mögött elrejt valami nem szépet, ami mindig ott marad, bármennyire is rejti, amit a mítosz sem tud eltakarni. Még a legújabb orbáni mítosz sem, mely szerint a németek elűzéséért (miután a nagyhatalmi, a benesi és a zsidó kauzalitás tarthatatlanná vált) a kommunisták és a kriptokommunisták a felelősök. Utóbbiakhoz szinte minden 1945 utáni parasztpárti és kisgazdapárti politikus tartozott volna. Nem a nemzeti oldal kezdeményezte az elűzést.

Mert ilyet magyar nemzeti politikus nem csinált. Ilyet csak kommunisták - értsd: valójában idegenek (judeo-bolsevikok) - csináltak. A nemzeti oldal tiszta maradt, hirdeti orbáni magabiztossággal az újabb nemzeti szeplőtelenségi mítoszt (valójában hazugságot) előadásain a Miniszterelnök által kitüntetett fiatal történésznő, Bank Barbara. A becsületre esett árnyékot legfelsőbb befolyásra történő szoborállításokkal, intézményes névadássokkal, utcák átnevezésével vagy tankönyvek és a történelem átírásával sem lehet elmosni. Ezzel minden nemzetnek élnie kell. A magyarnak is. „Solum veritas liberbit vos” áll a Szentírásban (Csak az igazság fog felszabadítani benneteket). Osztom Marton László következtetését: itt civilizációs árok húzódik Magyarország és Európa között. De! A vezérek jönnek és mennek, a nemzet marad! És a remény.