- Önéletrajzi töredéke utolsó kötetén dolgozik, miközben arról az időről is ír, amikor még a Színművészeti Főiskolára járt.
- Már a nyomdában van Az utolsó töltény tizenkettedik, befejező része, amely szeptemberben jelenik meg. Mindent összevetve, a tizenkét kötet, amelyet több mint tíz éven át írtam, nincs messze a háromezer oldaltól. Ennek a zárókötetnek a végén elköszönök a sorozat olvasóitól, akik kitartottak mellettem. Nem hiszem, hogy még történik velem egy kötetre való. Büszkén kijelenthetem, hogy a tizenkét kötet közül legalább ötöt érdemes lenne újra kiadni. A kiadómmal, egyetlen igazi barátommal, Urbán Tamással huszonöt éve dolgozom együtt. Sajnos nincs abban a helyzetben, hogy megjelentesse újra a műveimet, az is nagy szó, ha a legújabbak nyomdába kerülhetnek. Az utolsó töltény mellett a másik új kötetem címe: Harc az angyallal. A cím a bibliai Jákob lajtorjáját idézi. Egy nagy szerelem történetéről írok; annak a párosnak mindkét tagját ismertem, akikről a könyv szól. Nem fogom leleplezni őket, már csak azért sem, mert a nő él még, a férfi pedig, akivel egykor sokszor találkoztam kocsmákban, talán még életben lehet. Az igazsághoz tartozik, hogy ez a sztori az 1950-es években esett meg. Amúgy minden lassan érik be: a ma eszembe jutó történet körülbelül öt év múlva lesz alkalmas arra, hogy megírjam. Van még készen egy könyvem, de azt posztumusznak szánom. Ennek a döntésnek nincsen politikai oka, hiszen mindig is vallottam, hogy politikát akkor kell csinálni, amikor nem lehet. Az egy mélyen személyes, érzelmi kapcsolatokról szóló könyv. Erről eszembe jut Berger bácsi, egy öreg zsidóember, aki a Belvárosi Kávéházban kiáltotta nekem: „Gyurikám, mind bolond ember, aki a faszával dicsekszik!” Beláttam, hogy így van. Másrészt, azért is raktam posztumusz kategóriába, mert így íróként – a kiadástól függően – egy-két évvel tovább élhetek, mint fizikailag. Ez is egy szempont, nem?
- Díszvendégnek hívták egy tajpeji könyvfesztiválra, mindeközben az egyik legnagyobb kínai kiadó nagy példányszámban adja ki a műveit.
- Igen, de a könyvfesztiválra nem megyek el, túl hosszú és fáradtságos lenne a repülőút. A könyveimet pedig egy innen tudósító kínai újságíró fordítja, öt-tízezer példányban jelennek meg Kínában. Egy 1,3 milliárd lakosságú országban talán csak úgy lehet eladni a könyveket, ha kisorsolják őket. Az ott megjelent szatíragyűjteményemhez a kínai művelődési miniszter írt előszót. Kínában nincs komoly hagyománya a szatíra műfajának, ott általában mindent komolyan vesznek. Egyébként van egy példányom otthon a kínai kiadásból. Szerintem tele van sajtóhibákkal! Csak hülyéskedem, úgysem tudom elolvasni!
- Szívinfarktusa után ugyanazzal a töretlen munkamániával dolgozik?
- Mondhatni. Nem kelek már fel öt órakor, de általában hét körül elkezdek dolgozni. Régen le tudtam feküdni kilenc-tíz óra között és sima volt az éjszaka, most viszont csak éjfél körül fekszem le. Sajnos az alvás is nehezebb, de a melót még jól bírom. A napirendem úgy néz ki, hogy miután felkelek, leülök a dolgozóasztalomhoz és másfél órán keresztül írok. A reggeli után újságot olvasok, Népszabadság-előfizető vagyok, utána visszaülök az asztalom elé és dolgozom ameddig bírom, általában tizenegyig. Utána aludni szoktam egy órát, majd újra melózom, délután pedig a dolgaimat intézem, vagy ha tudok még, írok. Szünnap nincs! Nem tudnám megmondani, hogy mikor voltam szabadságon, biztos, hogy évtizedekkel ezelőtt. Vagy írtam, vagy riporton voltam, vagy dedikáltam az elmúlt években. Számomra az írás olyan, mint a mosakodás, lelki igény van rá. Pedig a saját felfogásomon kívül semmi nem kötelez. Vallom a latin mondást: "Nulla dies sine linea" - „Egy nap se múljék el vonás nélkül."
- Még mindig járja az országot riportutakon?
- Az utolsó alkalom az volt, amikor a tűzoltókról írtam. Utána három évvel elkezdtem a szenvedélybetegekről írni egy riportot, többször voltam a kőbányai volt zsidó templomban lévő függőségekkel foglalkozó szervezetnél, de az egészségem közbeszólt. A szívem három eréből kettőt ki kellett cserélni, hónapokig kórházban voltam. Elég nehezen lábadoztam. Nem játszhattam tovább az életemmel, pedig annak idején Győrbe, Miskolcra is lementem hosszabb időre anyaggyűjtés miatt. Nyolc éve az Ormánságról szóló könyvem készítése közben például leköltöztem egy baranyai faluba. Szerettem volna újra foglalkozni a szenvedélybetegekről szóló anyagommal, de már nem jött össze. Nem hinném, hogy alkalmatlan lennék rá, de nem lenne olyan, mint a vasútról szóló művem.
- Akkor most mi foglalkoztatja?
- A Lehel téren lévő metrómegállónál volt a kiadóm könyvesboltja, ahol még a Kádár-könyv időszakában volt egy klubom, ahova minden hónap utolsó péntekjén kétszáz fős közönség gyűlt össze. Jó lenne azt feltámasztani. Azon tűnődtem, hogy amit ma baloldalnak neveznek, annak semmi köze a szocializmushoz, de a nép szolgálatához sem. Ami a baloldalon folyik, az csupán magánakciók, sikeres üzleti vállalkozások sorozata. Nincs irántuk sem bizalmam, sem hitem. Gyurcsánytól kezdve néhányan odajönnek hozzám a majálisokon is, de legutóbb is elhajtottam őket. Vannak viszont hiteles személyiségek, velük szívesen dolgoznék együtt. Hogy csak egyet említsek: Vajnai Attila, az Európai Baloldal-Magyarországi Munkáspárt 2006 elnöke csak kimerte tűzni a vörös csillagot! Rabelais mondta: elveimért, ha a máglyára nem is, de egész a lángokig hajlandó vagyok elmenni. Szóval, már rég nincsen igazi tökös baloldal.
- A mai napig nagy érdeklődés közepette dedikál, ezzel kevés szerzőtársa dicsekedhet. Elégedett?
- Érdemben már évek óta nem írnak rólam, szerintem a Népszavánál sem állok valami fényesen. Mégsincs okom panaszra. Az utolsó írásomat tudatosan május elsején, a városligeti majálison mutattuk be. Négyszáz példányt vittünk ki, az utolsó darabig elfogyott, majdnem az asztatl is megvették! A könyvhéten is nagy a forgalom, szóval rendíthetetlen a közönségem. Az utolsó találkozóm július elején a Kádár-évfordulón volt, ahol minden évben ott vagyok, akárcsak Thürmerék, Vajnai és a Kádár János Baráti Társaság. 200 ezer példány körül volt a Kádár-kötet, ma nem is kapható. Az öreg személye még sokaknak jelent valamit. A Magyarországi Munkáspárt 2006 rendezvényeire éppúgy elmegyek, mint az Iványi Gábor vezette Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséghez, ahol előadást tartok. Meghívtak a görögök Beloianniszba is, de egyik kedvenc helyemre, a békéscsabai kolbászfesztiválra is megyek. Ott három napot szoktunk eltölteni a kiadómmal. Persze, a meghívások mellett tisztában vagyok azzal is, hogy sokan nem rajonganak értem.
- Többször kijelentette, hogy környezete elfordult Öntől.
- Azért vannak barátaim, hülye volt a laptördelő, hogy így adta le a cikket, amelyben ezt mondtam. Most csináljak tüzet? Jobban megfelel a valóságnak, hogy nincs túl sok barátom, de nem is vagyok nagy társasági ember. Tegyük hozzá, sajnálom is az időt. Az biztos, hogy a Kádár iránt érzett érzelmeim miatt sok barátságom leépült. Volt egy térképész barátom, aki a feleségével együtt minden karácsonykor eljött hozzánk. A felesége a szobánkban azt mondta, hogy Kádár gyilkos volt. Nem szóltam semmit, mert házigazdaként kötelességet vállaltam azért, hogy a vendégem jól érezze magát a távozásig. Utána azonban közöltem velük, hogy a házamban senki nem mondhat ilyet. Tudom róla, hogy katolikus, vallásos ember, ezért náluk soha nem káromkodtam, pedig erősen a szokásaim közé tartozik. Én sem tűrhetem el, hogy a szobámban Kádár Jánost gyalázzák. Nyolc-tíz éve nem is tartjuk a kapcsolatot.
- Nehezen tolerálja mások véleményét.
- A linkséget, a tévedéseket nem viselem el. De nem is célom mindenkinek megfelelni.
- A Kádárról szóló könyvét még történészek is elfogultnak ítélték.
- És? Nagyon örülök a népszerűségemnek, annak, ha olvassák a könyveimet, de ha azt közölné velem, hogy a művet, amit most írok, egy ember nem venné a kezébe, nem rázna meg. Az más kérdés, hogy nem örülnék neki. "Az én vezérem bensőmből vezérel!" - idézhetném nagyképűen József Attilát. A saját könyveimnek pedig nem vagyok bírája, de azt elmondhatom, hogy büszke vagyok a Kádár-kötetre.
-Nagy focidrukker, egy időben a Pénzügyőr ifi labdarúgóinak edzője volt, a Vasasról könyvet is írt. Hogyan áll most a futball?
- Először 43'-ban, kilencévesen voltam Vasas meccsen, akkor, amikor Puskás játszani kezdett. Hetvenévesen még fociztam, már csak szurkolni járok ki a meccsekre. Kiskorom óta Vasas drukker vagyok, de mára eltűntek a törzstagok. Volt idő, amikor csalódnom kellett a csapatban, de most úgy látom, van még jövőjük. Ott voltam akkor is, amikor nemrég másodosztályban játszottunk a Soroksárral, zárt kapuk mögött. Ennek ellenére harmincan kimentünk, hokedlin állva, a betonkerítésre támaszkodva szurkoltunk. Úgy üvöltöztünk, ahogyan a torkunkon kifér. A futball gyönyörű játék, amelyhez logika is kell.
- Ilyen sötét felhők nem tisztulnak meg vihar nélkül, szokta mondani. Lesz vihar Magyarországon?
- „Szívem vihartól én soha nem óvtam”, most sem fogom. Azt kívánom az utánam következőknek, hogy ne legyen érdekes életük. Inkább amolyan szép, csendesebb, alkotó évek várják őket. De sajnos nem vagyok meggyőződve róla, hogy valóban részük lesz ebben. Sem itthon, sem másutt a világban.
