Menetdal

Az emberi erőforrások minisztere hallott pár jó énekszámot egy fesztiválon, és ettől annyira belelkesült, hogy nyomban bejelentette: tervei között szerepel a mindennapos éneklés bevezetése az iskolákban. Balog Zoltán azt mondta, ez nem a tananyag növelését jelentené, mert azt inkább csökkenteni szeretnék, inkább egy olyan lelkületet vinnének az iskola életébe, amiből azok is profitálnak, akiknek nincs túlságosan jó hangjuk.

Kérem, ez így marhaság! Aki volt katona, pontosan tudja, hogy az éneklés a harcos mannája, általa lesz elszánt, és vakmerő. Mondjuk: „Hideg téli éjszakán, /A távírász készen áll, / Védi ezt a drága, / szép magyar hazát, / Sokezernyi vészen át….” A katona, ha alakzatban változtat helyet, csakis nótaszóra teszi. Ezzel nem csak a lélek nemesedik, hanem a test is. A díszmenet kifejezetten képes pótolni a mindennapos testnevelést, pláne, ha a tornaterem csak a menza sarka. Szünetekben, osztályfőnöki órán kifejezetten kívánatos is az udvari menetdalverseny. Én, mint a Varsói Szerződés legkappanhangúbb-botfülűbb század-nótafája merem ezt állítani. (Tudniillik a kinevezett nótafa, aki előénekelt, az jobbról az első ember volt, és kész! Tekintet nélkül minden képességére.)

És akkor itt van még egy nosztalgikus közösségformáló erő. Semmiféle hallás, énekhang nem szükségeltetik hozzá, mégis tovább nemesíti a lelkületet, kovácsolja az összetartozást, bevezet a költészet szépségeibe. És ahogyan minden, ami kötelező, temészetszerűleg a tanulóifjúság rajongásának tárgyává válik. Így volt ez rég is, így lehet most is. Csodálom, hogy még nem jutott eszükbe: ez a szavalókórus.

Szerző
Veress Jenő

Magyar világ

Gyurcsány Ferenc mérföldekre van a pártjától – írta 2006 tavaszán a konzervatív német Frankfurter Allgemeine Zeitung. És mindazok a mára maradék, széttöredezett elmék, akik valaha abban bíztak, hogy Magyarországot baloldali-liberális elvek, a jóléti, szociális piacgazdaság európai mintái alapján kellene és lehetne modernizálni, legfeljebb savanyú nosztalgiával emlékezhetnek a 2006-os választások két fordulója közötti „vetített-képes” előadásra, amikor az utolsó baloldali modernizációs programot felvázolta az akkori kormányfő.

Nem lett belőle semmi. Történt, ami történt. Túl hidegnek bizonyult a jobboldal lehelete a baloldali tarkókon, Gyurcsány is mérföldekre volt a pártjától, s talán az ő Blair-féle újbaloldalisága is az akkor már megcsúszott európai valóságtól. Annyira biztosan, hogy néhány szemlélődőben beérjen a felismerés: ha nektek nem sikerül, akkor majd jön a jobboldal és megcsinálja a saját modernizációs forradalmát. A saját világának értékei szerint, amely világban nektek nem sok helyetek lesz. Hogy semmi hely nem jut, azt azért kevesen gondolták volna. Hogy ki lesznek tagadva még a nemzetből is, azt meg senki.

A tanulság? Ha már a „magyar szociáldemokrácia” nem óhajt a német Bad-Godesbergig visszalépdelni, akkor az undor helyett legalább a 2006-os tükörbe belepillanthatna, hogy saját arcának vonásaival megismerkedjen.

Ami a „másik oldalt”, a nemzet „túlfelét” (mert azért csak egy nemzet ez) illeti, bármennyire tagadja is meg utólag a saját politikai szlogenjét Orbán Viktor a „fülkeforradalomról”, az alkotmányos puccs utáni jobboldali forradalom bekövetkezett 2010 után. A baloldal 2002-ben szégyenlősen még árkokat akart betemetni, 2014-re árok sem maradt: a baloldal a senki mezsgyéjén kóvályog.

Újra és újra le kell írnunk: a tébláboló baloldali-liberális politika tehetetlenségének legfőbb oka, hogy nem ismeri fel: Orbán Viktor átépíti, átépítette a teljes magyar világot. Bekebelezte Magyarországot. Leírhatjuk ezt igen pontosan maffiaállamnak, mint Magyar Bálint, vagy a fasizmus leszármazottjának, mint Ungváry Rudolf teszi. Üvöltheti bele a világba a politikai képviseletet nem találó, vagy nem is kereső, mind inkább atomizálódó szabad szellemű értelmiség, hogy ez a politika hosszú távon csődbe viszi az országot, ez az öt év alatt annyiszor bejelentett csőd csak nem akar bekövetkezni. Néma magyar világ fogadta négymillió polgár kifosztását. Néma szemlélődés azt a megszorító, minden „neoliberálisnak” hazudott gazdaságpolitikát túlteljesítő „unortodoxiát”, amely az uniós pénzek felhasználásával, egy új, akár le is nézett oligarcha-mameluk réteg felemelkedését szolgálta. Ez a közeg még azt is elviselte, hogy Simicska Lajos belülről robbantson.

Európa fikarcnyit sem ért Orbán Viktorból, sem az ő Új-Magyarországából, ahol most sokak szerint csak az egykori népiesek utódai (és micsoda törpe utódai) ülnek tort az egykori urbánusok utódjain. Olyan politikusi elittel, amely a kádári berendezkedés pártbürokratáinak legsilányabb egyedeit használja végrehajtóknak. Az az Európa nem érti Orbánt, amely éppen a nemzetállami Unióval vajúdik, nem ért semmit abból a periférián burjánzó Új-Magyarországból, amelynek politikai rendszere 2010 óta módszeresen kivezettetett a parlamentarizmusból. Amely Új-Magyarország a terpeszkedő piramis-állam országa lett, nacionalista, feudális magyar szupremácát ápoló, nemzetállami zárványként létező világ – legalábbis az orbáni hatalom ilyennek látja és szeretné láttatni.

Míg a ez a piramis épül és gazdagodik, a baloldal attól rettegve bujdokol, hogy nap mint nap a fejére olvassák bolsevik, nemzetellenes, internacionalista örökségét, ahelyett hogy ezt a ráolvasást önfeloldással előzné meg. A nemzet nagyobb része csak nézi, hogy mi készül Hunniában, nem politikai nemzet, mint a francia, s éppen kultúrnemzetnek sem lehetne nevezni, mint a németet szokás, ott dülöngél valahol középen, a mindenkori hatalom utálatával, megvetésével és kijátszásának ezeréves hagyományával a fejében, önsorsrontó kárörömmel nyög kisemmizettségében, s közben talán arra gondol, hogy a piramis csúcs nélkül, komikus csonka gúla csak. Az enyészet játékszere.

Csak demokraták vannak, demokrata tömegek sehol. A politikai demokraták az orbáni rendszerre letett esküjükkel a parlamentben ücsörögnek, igyekeznek megbontani a megbonthatatlant. Mások a tragikomédiába fulladt európai „új-baloldali” mintákat lesik fél szemmel. Ez a rendszer zabolázhatatlan. Mindent és mindenkit felzabáló szörnyeteg. Csak mindenestől elsöpörni lehet. Az emlékét meghagyva tanulságul. Ha tudunk, ha tudtunk valaha is tanulni saját tétova hibáinkból és bűneinkből. Amúgy a magyarság, ha a lét peremén is, de köszöni, elvan. Hogy közben, mi jár a fejében, ahová az egzisztenciális megfélemlítéssel a sokasodó érzelmeit, gondolatait száműztétek, már más kérdés.

Van mitől félnetek.

Szerző
Friss Róbert

Megdöbbentő

Megdöbbenni nagyon tudnak. Mármint a magyar kormány tagjai abban a pillanatban, ha valaki ki meri mondani, hogy baj van. Tegnap a kormányhírmondóban Nyitrai Imre szociálpolitikai helyettes államtitkár cinikus mosoly kíséretében megdöbbenéssel vette tudomásul a Fővárosi Törvényszék döntését, hogy a szociális ágazatban sztrájk idején kötelező alapszolgáltatások közé nem tartozik sem a bölcsődei ellátás, sem pedig a hajléktalanok nappali melegedőinek teljes körű működtetése.

Hát, ezen én is hasonlóképpen széles mosoly kíséretében bátorkodom megdöbbenni. Ez már a másodfokú, jogerős határozat, bő egy hónapja született az első, csak akkor még lapulni tetszettek, hátha meg lehet úszni a balhét. Igaz, közben vadul számolgatták a júliustól érvényes kiegészítéseket a korábbi bérkiegészítésekhez, amiből egyáltalán nem mellékesen az ágazat egyharmadát, több mint 30 ezer embert egyszerűen kihagytak. A nagy munkában simán elkerülte a figyelmüket, hogy a szociális szakma 2008 óta nem kapott alapbéremelést, a dolgozók 74 százalékának fizetése nem éri el a nettó létminimumot, a többség 80 ezer forint alatt visz haza. Ígértek nekik életpályát, átfogó béremelést, megbecsülést, de semmit nem tartottak be. Ők ezen vannak megdöbbenve.

De nézzük csak közelebbről. Az esetleges tiltakozó akció idején nem kell kinyitni a bölcsődéket? Példátlan. Bölcsődét csak 10 ezer főnél nagyobb településen kell működtetni, a kisebb helyeken oldja meg a család, vagy maradjon otthon az anyuka, úgysincs munkája. Megdöbbentő? Így aztán a kisgyerekeknek csak alig több, mint 16 százaléka jár bölcsibe. Hogy nem kapnak nappali ellátást a hajléktalanok és megfagynak az utcákon? Ha lesz sztrájk, az szeptember végén vagy októberben lesz, megdöbbennék, ha nem tudná Nyitrai államtitkár.

Mégis tudja, mi a leginkább mellbevágó, államtitkár úr? Az, hogy a heti ágazati egyeztetés után ön azt nyilatkozta, „tulajdonképpen az ügyrend valamennyi pontjában megegyezés született”. Egy helyen ültek önök Szűcs Viktóriával, a sztrájkbizottság ügyvivőjével? Mert szerinte semmiben nem jutottak előbbre. Valamiért jobban hiszek az ő pengeéles mondataiban, mint abban, hogy mi történt „tulajdonképpen”. Annyi biztosan, hogy ebben az ágazatban oda a hitelük, bármilyen megdöbbentő.