Az emberi erőforrások minisztere hallott pár jó énekszámot egy fesztiválon, és ettől annyira belelkesült, hogy nyomban bejelentette: tervei között szerepel a mindennapos éneklés bevezetése az iskolákban. Balog Zoltán azt mondta, ez nem a tananyag növelését jelentené, mert azt inkább csökkenteni szeretnék, inkább egy olyan lelkületet vinnének az iskola életébe, amiből azok is profitálnak, akiknek nincs túlságosan jó hangjuk.
Kérem, ez így marhaság! Aki volt katona, pontosan tudja, hogy az éneklés a harcos mannája, általa lesz elszánt, és vakmerő. Mondjuk: „Hideg téli éjszakán, /A távírász készen áll, / Védi ezt a drága, / szép magyar hazát, / Sokezernyi vészen át….” A katona, ha alakzatban változtat helyet, csakis nótaszóra teszi. Ezzel nem csak a lélek nemesedik, hanem a test is. A díszmenet kifejezetten képes pótolni a mindennapos testnevelést, pláne, ha a tornaterem csak a menza sarka. Szünetekben, osztályfőnöki órán kifejezetten kívánatos is az udvari menetdalverseny. Én, mint a Varsói Szerződés legkappanhangúbb-botfülűbb század-nótafája merem ezt állítani. (Tudniillik a kinevezett nótafa, aki előénekelt, az jobbról az első ember volt, és kész! Tekintet nélkül minden képességére.)
És akkor itt van még egy nosztalgikus közösségformáló erő. Semmiféle hallás, énekhang nem szükségeltetik hozzá, mégis tovább nemesíti a lelkületet, kovácsolja az összetartozást, bevezet a költészet szépségeibe. És ahogyan minden, ami kötelező, temészetszerűleg a tanulóifjúság rajongásának tárgyává válik. Így volt ez rég is, így lehet most is. Csodálom, hogy még nem jutott eszükbe: ez a szavalókórus.
