A készülő Pedagógus Etikai Kódex a hírek szerint meghatározza a tanárnők szoknyájának a hosszát, pontosabban rövidségét is. A Kódex tervezete szerint egy pedagógusnak „gondosan kerülnie kell a szenvedélybetegség kialakulását, ennek veszélye esetén azonnal segítséget kell kérnie”. A tanárnak „küzdenie kell az elszürkülés, az üres, rutinból végzett munka és a kiégés ellen”. A tanár a tanítványaival „nem létesít intim testi, lelki kapcsolatot”, illetve munkáját „Magyarország Alaptörvényéhez hűen", „nemzeti érdekből", a „magyar társadalom iránt elkötelezetten" kell végezze, nevelési-oktatási feladatait „előítélet-mentesen és lelkiismeretesen kell ellátnia”.
Pusztán tartalmukat tekintve ezek alapvetően nem kifogásolható gondolatok. Senki se szeretné, ha gyerekét egy részeges tanár terrorizálná az iskolában, vagy ha egy pedagógus csak rutinból, a gyerekek személyiségére, érzelmeire, problémáira tekintet nélkül végezné a munkáját. Nyilvánvalóan azt sem szeretnénk, ha a tanár túlságosan rátelepedne a diák mindennapi életére, túlságosan magához láncolná őt (esetleg elhalványítva a szülő szerepét), azt pedig, hogy intim testi kapcsolatot létesítsen a tanár a tanulóval, még a törvény is bünteti.
És azzal is csak egyetérteni lehet, hogy minden nevelő előítélet-mentesen és lelkiismeretesen dolgozzon, illetve a magyar társadalom iránt elkötelezett módon. Éppenséggel odaírhatták volna a nemzeti mellé még az európai vagy általános emberi értékeket is, de így sincs tartalmi baj a szöveggel, az még nem nacionalizmus, ha egy etikai kódex előírja a tanároknak, hogy nemzeti érdekből tanítsanak. Kérdés persze, ki határozza meg, mi a nemzeti érdek.
Az Országos Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet honlapján található egy prezentáció, amely ezt az etikai kódexet magyarázza. A bevezetőben, ahol a legfontosabb alapelveket mutatja be, „Elhivatottság” cím alatt a következőket olvashatjuk: „(A pedagógus) a gyermekek nevelését életcélnak tekinti, feladattudata, elkötelezettsége van, példamutató a hivatásgyakorlása (lelkiismeretes, szorgalmas, odaadó), az általános elvárásoknak megfelel, a konfliktusokat mintaszerűen kezeli, önmaga, iskolája és a pedagógus szakma fejlődését, presztízsét szem előtt tartja, életmódja, hivatásszeretete példaértékű.”
Ki ellenezné ezt az ideált? Mégis: tiltakozik a pedagógus szakma, mert teljesen abszurd az egész. Annak idején a „mindenoldalúan fejlett szocialista embertípus” volt a nevelési cél. Hol van a világon csak egyetlen mindenoldalúan fejlett ember? Hol van olyan pedagógus, aki ezeknek a mostani etikai feltételeknek, ezeknek a gumiparagrafusokban megfogalmazott, maximalista elvárásoknak megfelel? Akinek nem rövid a szoknyája, aki naponta dalol, nem szürkül el, nemzeti érdekből tanít és ha szenvedélybetegséget észlel magán, rögtön segítséget kér. Az ilyen általánosságokban mozgó megfogalmazásoknak a gyakorlatban csak egy eredményük szokott lenni, az, hogy ha a főnökség esetleg el akar távolítani valakit, elég azt mondani, hogy megsértette a Nemzeti Pedagógus Kar etikai kódexét. Mert ember nincs, aki ezt a talán jó szándéktól motivált, de teljesíthetetlen követelmény-özönt valamelyik ponton meg ne sértené, vagy rá ne lehetne bizonyítani azt.
Itt a társadalom ön-gúzsbakötésének újabb aktusa zajlik. Ilyen ügyekben ugyanis nem rendeletet kell hozni, mert a rendelet tartalmilag kontraproduktív, hanem feltételeket teremteni és ösztönözni, illetve segíteni a jó modell elterjedését. Előírhatom, tekintse a tanár élethivatásnak a nevelést, de célszerűbb megfelelő munkafeltételeket teremteni és és vonzó jövedelmet kínálni, mert csak ebben az esetben gyengül a ma sajnos nyomasztóan erős kontraszelekció a tanári pályán.
Amit pedig meg kell tiltani (van ilyen), azt pontosan körülírva, jogi fellebbezésre alkalmas módon kell megtiltani, hogy ne szolgálhasson visszaélések alapjául. Ha csakugyan azt feltételezem (de nincs vizsgálat, ami alapján ezt kimondhatnánk), hogy a tanárok egy része az alkoholizmusa miatt nem alkalmas a pályára, akkor törvény tegye lehetővé a szondáztatást és törvény szankcionálja, pontosan meghatározott módon, ha valaki ittasan áll a gyerekek elé, ne pedig egy etikai kódex. (Nem idetartozik, de jellemző: ami igazán veszélyes ebben a kérdésben, az a középiskolás diákok körében fellépő alkoholizmus és drogfogyasztás, és sajnos, a tanárok ezen a téren is meglehetősen magukra vannak hagyva. Igazi segítő projektek kellenének, nem szólamok.)
Számos szakmában van etikai kódex, de ezeknek csak ott van értelmük, ahol a szakmai önértékelés viszonylag egyszerű és jól működik. Az oktatásügy más. Itt sokkal alaposabb, körültekintőbb, demokratikusabb, életszerűbb szabályozására van szükség, mint amit egy pusztán elvárásokat megfogalmazó kódex nyújthat. Ez az értékelési rendszer, amelyet a kormányzat által létrehozott tanárszervezet dolgoz ki, amatőr. Egyoldalú és némiképpen szenteskedő, de nem ez a fő baja. A fő baja az, hogy a jogi és szakmai alapossággal végigvitatott, a szabad világ szabad pedagógiájának a mai valósághoz igazított etikai kódexe helyett áll.
Haszna, hogy talán felhívja a figyelmet: ezekről a kérdésekről beszélnünk kellene – de felkészülten és tárgyszerűen.
