A Népszava július 23-ai számában egy nyílt levelet tettek közzé, melynek címzettje én vagyok, az írója pedig Illés Judit. A hölgy számos, egymásnak gyakran ellenmondó kijelentést tesz a homeopátia és a természetgyógyászat védelmében, hangsúlyozva, hogy ő nem szakmabeli. Sajnos ez az attitűd általános, sok laikus azt hiszi, hogy érdemleges véleményt tud megfogalmazni a gyógyítással kapcsolatos kérdésekben. Mindenki természetesnek veszi, hogy egy repülőgép, vagy egy felhőkarcoló megtervezése, vagy egy atomerőmű üzemeltetetése szakmai kérdés, sokan viszont úgy vélik, hogy az egészséget illetően mindenkinek joga van nyilatkozni, noha az emberi szervezet jóval bonyolultabb a felsoroltaknál. A hölgy fő érve, hogy a pácienseknek meg kell hagyni a szabad választás jogát a terápiákat illetően, és fel van háborodva az orvosok arroganciáján, hogy korlátozni akarják ezt a jogot.
Először is, a fő probléma éppen az, hogy számos alternatív „gyógymód” hivatalos engedéllyel rendelkezik, sőt, van, amit az államkassza is támogat. Ráadásul, e metodikák főbb ágait egyes országokban, például hazánkban csak orvosok végezhetik. Sajnos, az orvosok nem erőszakoskodnak, hanem, ellenkezőleg, nem lépnek fel kellő eréllyel a nyilvánvaló csalás ellen. A homeopátiáról és az alternatív orvoslás számos egyéb ágáról ugyanis az alapos vizsgálatok kiderítették, hogy hatásuk nem elkülöníthető a placeboétól, magyarul, nem működnek. Hovatovább, e módszerek elvi alapjai ellentétesek a józan ésszel, s a modern tudomány korában nevetségesek.
A gyógyulásunk érdekében való szabad döntést elvileg nem kellene korlátozni, kivéve például a fertőző betegségeket, ahol egy rossz döntéssel (pl. kötelező védőoltások be nem adatása a gyermekeknek) másokat is veszélyeztethetünk. A probléma az, hogy a páciensek nem rendelkeznek elegendő tudással a helyes választást illetően. Ha az átverés szabadon hirdetheti magát, ráadásul orvosi köpenyben, az azt a téves hitet ébresztheti a laikus érintettekben, hogy jó döntést hozott a saját, vagy a gyermeke gyógyulásának érdekében. Nem a beteg szabad választását kell korlátozni, hanem a különféle terápiák engedélyezését kellene egységesíteni. A hagyományos gyógyszerek forgalomba hozatalát rendkívül szigorú törvények szabályozzák: a potenciális hatóanyagokat - megfelelő kontrollok alkalmazásával - tesztelni kell, hogy hatásosak-e, s nem okoznak-e súlyos mellékhatásokat. Az alternatív orvoslás kezeléseit és szereit rendszerint nem vizsgálják, vagy ha igen, az komolytalan a hagyományos módszerek teszteléséhez viszonyítva, melyek legalább tíz évet vesznek igénybe, és több százmillió dollárba kerülnek.
A hölgy hisz a homeopátiás szerek specifikus hatásában, de értelmesnek tartaná az alkalmazásukat akkor is, ha azok csak placebohatással rendelkeznének. Szerinte „a gyógyulás az gyógyulás, mindegy mi okozza”. A placebohatás jelentőségét azonban nem szabad eltúlozni, rendszerint csak a szubjektív tünetekre – pl. fájdalom, betegségtudat – van klinikailag releváns hatása, a komolyabb betegségekre viszont általában nem hat. A hagyományos orvoslásban is jelen van a placebohatás, melyek közül a legfontosabb az orvos kommunikációja, amely az egy páciensre jutó kevés idő miatt, messze nincs maximálisan kiaknázva. Az alternatív orvoslás által elért placebohatás etikátlan, mert azt állítja, hogy terápiái a betegségre specifikus hatással vannak. Ez azonban nyílt hazugság, ugyanis csupán pszichológiai alapú hatásról beszélhetünk. Kijelenthetjük persze, hogy nem törődünk az etikai aspektusokkal, mert csak a hatás a fontos, legyen az bármilyen hátterű. Ekkor viszont a hagyományos gyógyszeriparnak is meg kellene adni a jogot, hogy sima cukorgolyócskákról azt állítsa, specifikus hatóanyagokat tartalmaznak.
Illés Judit szerint: „ami kémiai eljárással nem mutatható ki, mégis működik”. Az alternatív orvoslás misztikus erői valóban kimutathatatlanok. Ez azonban nem vezethet arra a következtetésre, hogy „mégis működnek”, éppen ellenkezőleg: a feltételezésük nem indokolt. A probléma azonban nem csupán az áltudományos alapokkal van: ezek a terápiák igazoltan hatástalanok, vagy jó esetben a hatásosságuk igazolatlan.
Idézem a hölgyet: „Ön, Professzor Úr, úgy csinál, mint az egyszeri parasztember, aki zsiráfot látva az állatkertben kijelentette, hogy "ilyen állat pedig nincs!" De van, Professzor Úr! Nagyon sok minden van a világon, amit nem csak én nem láttam még soha, de Ön sem. És attól még van.” A hasonlat ott sántít, hogy az alternatív orvoslás „zsiráfjait” még nem látta senki, csak mendemondák vannak róluk. Az én álláspontom az, hogy amivel kapcsolatban nincsenek hiteles információim, azzal szemben kételkedő vagyok. Az ellenkező attitűd szerint ugyanis minden lehetséges fantazmagóriát készpénznek kellene venni. A tudományhoz nem értők gyakran vádolják a szakembereket azzal, hogy nem kellően nyitottak a világra, bezzeg ők egy sor ezoterikus szamárságot elhisznek, s ezzel párhuzamosan maximálisan zártak a tudományos, sőt a logikus gondolkodásra is.
Az értekezés végén megkapom a szokásos lekezelő intelmeket: „szerényebben, Professzor Úr, szerényebben, az Isten szerelmére!”. Az olvasó e megjegyzésből hűen érzékelheti a feladat nagyságát, amire vállalkoztam. Az emberi elme tragikus paradoxona, hogy képtelen felismerni a korlátait.
