Állóháború a médiafronton

Még hogy a sajtó nem nagyhatalom? Különben miért küzdenének érte az állam és a befektetők is? Én már kezdem elveszíteni a fonalat, kik, és milyen formában szeretnének szereplői lenni ennek a piacnak. Annyi bizonyos, a háttérben komoly alkudozások folyhatnak. Csak attól tartok, nem a fogyasztók érdekében, ami egyenesen bűn a kiszolgáltatott médiahasználókkal szemben. A színfalak mögött folyó harcok azonban félő, nem a gazdasági értelemben vett haszonszerzés reményében folynak, sokkal inkább politikai szálak mozgatják. Mi másra utalhatnának a közmédia körüli viszonyok vagy a Simicska érdekeltségi köreihez tartozó média körüli zűrzavar.

Naivság lenne azt hinni, hogy a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) háromnevű vezérigazgatója önként és dalolva dobta be a törölközőt. Az ok sokkal inkább bizalomvesztés vagy netán saját lelkiismeretének ébredezése. Mesebeszéd, hogy a nézettségi adatok zuhanásáról volna szó, találgatások pusztán, hogy a közmédia költségvetésének megborulása az ok. Azt mindenki tudta, hogy az idei 80 milliárdos büdzsé a tervezett és végrehajtott átalakításokhoz nem elegendő. Akkor sem volt elég az éves forrás, amikor sokkal szerényebb módon működgetett a köztelevízió. A hatalom viszont mindig mentőövet dobott. Biztos vagyok benne, ezúttal sem lesz másként.

Az orbáni, választásoktól választásokig tartó permanens kampány nem engedi meg, hogy „elengedje a kezét” a reformok nagyszerűségét hirdető televíziós csatornáknak. A médiamarketing nyelvén: legyen bármekkora is a meddő-szórás, emelkedjenek a fajlagos költségek a csillagos égig! Miért is ne? Az adófizetők pénzéből futja. Különösen, ha mindez még „megfejelhető” a Nemzeti Kommunikációs Hivatal (NKH) több tízmilliárdos állami hirdetéseivel, amelynek elköltését olyan „tisztakezű” pártállami (sic!) politikusokra bízták, mint Rogán Antal vagy Szijjártó Péter baráti köre. Ezeknek a milliárdoknak nagy része is beolvad majd a sikerorientált kormányzati közmédiába. Pedig ezek a forintok nem a Máltai Szeretetszolgálat adományai, az adózóktól befolyó pénzek.

Televíziós gyártásvezető barátom mondta: fehéren feketén bebizonyítható, mi, mennyibe kerül - tisztességes profittal számolva – egy-egy produkcióban. A „szórás” megdöbbentett. Az alsó értéknek a tízszerese volt a műsorpercenként kifizethető maximális összeg! Konkrét számháborúba már csak azért sem mennék bele, mert ezt már többen megtették, de azért sem, mert mindennek az ellenkezője is bizonyítható. Érdemesebb a tartalom ár-érték arányát vizsgálni, ami a közmédiában soha nem került szóba. Az, hogy melyik műsor hány embert él el, megint csak viszonyítás kérdése, csakúgy, mint az, miért most derül ki, hogy a belső gyártás rentábilisabb, mint a külső?

Minden „racionalizálás” ellenére még bőven maradtak a köztévében úgynevezett „kifizető helyek”. Horribilis összegekről van szó. Miközben a duális médiarendszerben a kereskedelmi csatornák konszolidálódni látszanak, az állami média tovább prostituálódik. Ezért fordulhat elő, hogy az ATV nézettsége szóráskorlátozottsága ellenére felülmúlja a köztelevízióét, pedig a csatorna a közt kiraboló állami média pénzének alig egytizedéből gazdálkodik. És mégis erre „kattannak rá” a nézők, legalább azok, akik valóban tájékozódni kívánnak az ország, a világ dolgai iránt. A két nagy kereskedelmi televízió is próbálkozik, noha alakulásuk óta azzal vádolják mindkettőt, hogy túlzottan a bulvár felé hajlanak, amit tisztességgel fel is vállalnak. Megelégszenek a naturális semmitmondással, nem vállalják fel a fogadatlan „népművelő” szerepét, ugyanakkor például az RTL Klub híradója jelentősen növelte nézettségét, amióta kormánykritikus blokkal is „fűszerezi” a bulvárhíreket.

A köztelevíziót nézve viszont olyan érzés keríti hatalmába az embert, mint egykoron, mikor az Iskolatévét néztük a ’60-as években. Kormányzati szempontból kétségtelenül jelest érdemel az állami televízió és rádió, beteljesíti küldetését, a központi akarat sulykolását. A kabinet a kormánypárt teljes szavazótáborát reméli elérni ezekkel a műsorokkal, ám a népesség mindössze öt százalékának médiaszimpátiája azért nem ad okot az elégedettségükre.

Ezért a harc a médiafronton. A sajtó mai „túlfűtöttsége” talán figyelmeztető jel lehetne a kormánypárti szakemberek számára; érdemes volna a néhai Antall József vezette kormány médiapolitikáját tanulmányozniuk. Akkor a köpönyeget váltó, kaméleon viselkedésű sajtómunkások vállaltak főszerepet a rendszerváltó kabinet gyűlöletpolitikájában, az állampárti kritikában, ami annyira „jól sikerült”, hogy a szocialisták a liberális párttal koalíciót kötve simán vehették át a kormányrudat. Ez a „veszély” ugyan ma nem fenyegeti a Fidesz-KDNP-t, de ahogy ’94-ig legalább húsz százalékot hoztak az ellenzék „konyhájára” az első médiatörvény pökhendi kidolgozói, úgy ez a jövőben is megismétlődhet.

Ha az ellenzék is felébred Csipkerózsika álmából.