Mivé lett az arab tavasz?

A Közel-Kelet kezd rászolgálni a nevére: egyre közelebb kerül hozzánk. Eseményei kitöltik a hírműsorokat, fiai-lányai pedig tömegesen menekülnek Európába - hazánkba is. Ezért annak, aki ki akarja ismerni magát a világ e zaklatott táján, annak egyet ajánlhatunk: olvassa N. Rózsa Erzsébet „Az arab tavasz – a Közel-Kelet átalakulása” című könyvét.

Mert különben – hacsak nem szakember valaki – ki érti azt, min megy át például Egyiptom, amely az egyik katonai hátterű diktatúrából egy demokratikus népi mozgalmon és egy kérészéletű iszlamista elnökségen át egy másik katonai hátterű diktatúrába csöppent? Ki ismeri ki magát az épp oly borzalmas, mint amennyire szövevényes szíriai polgárháborúban vagy Jemen kibogozhatatlan törzsi-felekezeti viszonyaiban? N. Rózsa Erzsébet műve kézikönyvként, az összefüggéseket is feltáró útmutatóként szolgál. Már csak azért is, mert a szerző – ha hölgyről egyáltalán illik ilyet mondani – „régi motoros” a szakmájában, specialista a térség ügyeiben.

A közbeszédben szó van egyrészt általában az arabokról, másrészt – ha politikai eseményekről érkezik hír – az egyes arab országokról. A magyar és a többi nyugati ország közvéleménye előtt kevésbé ismert, hogy az arabul beszélők közössége sokáig – és jórészt még ma is - egy népnek tekinti magát Afrika észak-nyugati partjaitól egészen Irakig. Ugyanakkor N. Rózsa Erzsébet rámutat arra a viszonylag új jelenségre, hogy az arab tavasz ifjú forradalmárai nem – vagy nem csak – arabnak tekintették magukat, hanem elsősorban tunéziainak, egyiptominak vagy éppen szíriainak. Mint ahogy, legalábbis kezdetben, kevés szó esett arról is, hogy túlnyomó többségükben muszlimok.

Annak fényében, hogy az arab tavasz ideáljai csak Tunéziában kezdenek testet ölteni (ott is a terrorizmus árnyékában), más helyütt viszont „iszlám tél”, gyilkos káosz vagy újra katonai diktatúra következett, a szerző borúlátóan állapítja meg: „Miközben az arab tavasz bizonyíték volt arra, hogy az arab világ is képes a demokratikus változásra, mára úgy tűnik, hogy az arab tavasz is odakerült a többi kudarcot vallott európai elmélet mellé, annak ellenére, hogy a változások, melyeket láthatóvá tett, tovább zajlanak”.

Igen, tovább zajlanak, így aztán hajlunk arra, hogy a szerzőnél kevésbé legyünk pesszimisták. Hiszen egy lappal korábban ő maga emlékeztet arra, hogy az eseménysorozat nevét az európai „népek tavasza” ihlette, s hogy ez utóbbi – bár a maga idejében elbukott – évtizedek múltán mégiscsak győzedelmeskedett. Mert különben hogyan születhetett volna meg a demokratikus Európa? És miért ne lehetnénk biztosak abban, hogy előbb-utóbb az arabok is eljutnak erre a fokra?

Jól érzékelteti a szerző, milyen hatással voltak - és vannak - az arab politika elmúlt években, évtizedekben elkövetett baklövései és elszenvedett kudarcai az arab néplélekre. Csak néhány, a könyvben olvasható jellegzetes kifejezések közül: „a megalázottság és a leigázottság érzése”, „arab kudarcélmény”, „arab frusztráció”. E kifejezéseket az utóbbi idők eseményei ihlették, de bátran hozzájuk számolhatjuk azokat a megaláztatásokat is, melyeket az arabok a korábbi évtizedek Izrael elleni háborúiban elszenvedtek. Ezeket végiggondolva jobban megértjük az e nép körében tapasztalható elkeseredettséget s az annak nyomán megjelenő szélsőségességet – vagy ahogy egy külföldi szerző régebben fogalmazott, „az arab világ démonait”.

N. Rózsa Erzsébet könyvét olvasva képet kaphatunk arról a tökéletes inkompetenciáról - vagy mondjuk meg magyarul: ostobaságról -, mellyel a George W. Bush vezette amerikai kormányzat az arab és általában a muszlim világ ügyeihez viszonyult. Hiszen Irak hazug ürüggyel végrehajtott megtámadásával a síita többségű országot az ugyancsak síita Iránnak – Amerika első számú ellenségének - karjaiba kergette, mintegy folyosót nyitva Teherán számára Szíria és a libanoni Hezbollah felé, alaposan megnövelve ily módon az Iszlám Köztársaság mozgásterét. S mindezt az után, hogy az amerikai elnök apja, a szintén elnök idősebb Bush annak idején csak Kuvaitot szabadította fel, Irak határainál bölcsen megállt.

Izrael kapcsán a szerző megállapítja, hogy ez az állam a korábbiaknál is teljesebben elszigetelődött a térségben – gyakorlatilag magába zárkózott - miközben nyugati kapcsolatai megmaradtak. Vagyis olyan helyzet alakult ki, hogy szinte csak fizikailag – földrajzilag – van jelen a térségben, politikailag ott mintha nem is létezne. Ez utóbbi kitételt a szerző azonban csak látszólagosnak minősíti, rámutatván: a muszlim közvélemény Izrael-ellenessége mit sem változott, a növekvő befolyású iszlamistáké pedig az eddigieknél is jobban kifejezésre jut. E sorok írója osztja N. Rózsa Erzsébet véleményét, de azért halkan megkérdezi: tekintetbe véve a térség állapotát vajon az elszigetelődésnek – e kvázi „területen kívüliségnek” - csak hátrányai vannak Izrael számára?

Ellentmondást érzek a szerző szavaiban akkor, amikor egyik helyen Izrael magába zárkózásáról, más helyen viszont – az arab felfogást átvéve – izraeli fenyegetésről, kihívásról beszél. 1956-os háborúja óta a zsidó állam csak akkor támadt arab országra, ha az támadásra készült ellene, ha őt provokáló fegyveres csoportoknak biztosított bázist vagy ha tömegpusztító fegyvert akart előállítani. Úgy hogy az „izraeli fenyegetés” helyett e kontextusban pontosabbnak érezném az „izraeli katonai fölény” kifejezést.

És egy apró megjegyzés: N. Rózsa Erzsébet megemlíti a palesztinok ellen elkövetett 1982-es szabrai és satilai mészárlást, hozzátéve, hogy ezért Ariel Saron izraeli védelmi minisztert közvetett felelősség terheli. Ez igaz, de azért ha már szó van Saron – és Izrael - felelősségéről, „belefért” volna annak a ténynek a megemlítése is, hogy a mészárlás elkövetői arabok – keresztény libanoni arabok – voltak.