Most augusztus 20-án leánykérés történt a Kossuth téren. A frissen avatott fiatal katonatiszt féltérden nyújtotta a gyűrűt leendő arája felé hagyományos kérő szavak kíséretében. A lány könnyek és csókok között mondott igent ország-világ (és a tévéstáb) szeme láttára. Kétoldalt a tiszt bajtársak álltak sorfalat, és még tisztelegtek is. Aki látta, maga is elmorzsolt néhány könnycseppet a meghatottságtól. Vannak azonban izgága elemek, akik még ünnepnapon sem restek gondolkodni, nem is lesz belőlük soha rendes alattvaló. Az ilyeneknek aztán mindenféle eszébe jut. Például a népszínművek gazdalegénye, aki tükrös szívet nyújt át választottjának - tévéstáb hiányában – csupán a falu szeme láttára.
Közben esetleg piros nadrágos huszárok állnak sorfalat és még énekelnek is valami szívhez szólót. Bejöhet továbbá (az ész nem nyugszik, ha edzésben van) a tiszti kantinok hangulata a múlt század elejéről: "Szervusztok urak! Egy pohár pezsgőt, a kis menyasszonyom egészségére!" Kísérthet másfajta múlt is. Mondjuk a szomszédolós tévénézés a hatvanas évekből: jöjjön gyorsan, szomszédasszony, a kis unokám meg a vőlegénye benne vannak a tévében! Ha ehhez még hozzánézzük a fehér kőből készült, tejszínhabos Kossuth emlékművet, meg a monumentális Tisza István szobrot, amely hatásosan fog el mindenfajta kilátást, hamar elapadnak a meghatottság könnyei. Hát még, ha egyes arisztokratáink is eszünkbe jutnak tősgyökeres szittya párttitkárokkal az ősi családfán! Ekkor már egyenesen mosolygunk, ha ugyan nem hahotázunk. Meg persze, kérdezünk: miért kell nekünk ez az elavult örökség, amikor annyiféle színvonalas hagyományunk van? Ha jó a kérdés, hamar megvan a válasz is: nem kell. Csak ezt még kevesen tudják.