De hol a lé?

Több mint húsz éve a privatizáció kapcsán Csurka, lapjában feltette egy kérdést, ami így szólt, „Hol a lé?” Nyilván az állami vagyon eladásából származott bevételekre utalt. A pénz mellett, az átláthatóságot is hiányolta. Joggal. Az Antall kormány egyik nagy tévedése volt, hogy a pénzügyi befektetőkkel szemben a szakmai befektetőket preferálta. Reményt táplálva, hogy a szakmai befektetők technológiát fejlesztenek. Nem így történt, az új tulajdonosok zöme nem befektetett és fejlesztett, hanem piacot vásárolt. A privatizált cégeket gyorsan bezárta, példa a cukor és növényolajipar, és saját termékeit terítette a magyar piacra. Az Antall kormány tagjait védendő, a politikai, és stratégiai hiba nem szolgálta személyes hasznukat, a privatizációs miniszterből nem lett milliárdos.

A privatizáció óta eltelt bő húsz év. Új fejezet kezdődött a pénz világában. Feltételezések szerint ez alatt a húsz év alatt a magyar államadósság több mint kétszerese landolt sikeresen különböző off-shore cégek számláin és titkos bankszámlákon. Adózatlan pénzek, lopott pénzek. Hiányukat a mi adóforintjaikból pótolták, illetve hiányuk generálta az államadósság jelentős részét. Hogyan lopták ki ezeket a pénzeket? Sokféle módon. Például úgy, hogy a nagy állami beruházásokat jelentősen túlárazták, a tényleges bekerülési költség és a kifizetett összeg különbsége eltűnt. Persze úgy, hogy minden számlával igazolva...

A Tocsik-üggyel indult, ma már nevetséges nyolcszáz millióval. Aztán jött a Kulcsár-ügy. A pénz nem lett meg. Napjainkhoz érve, hová lett a Quaestor-befektetők több száz milliárdja? Vagy a Baumag-befektetők ehhez képest csekély negyven milliárdja? Vagy a Buda-Cash befektetőinek száz milliárdja? És a becsapott emberek ezreit nem a sikkasztó bűnelkövetők vagyonából, hanem az adófizetők pénzéből kártalanítják. Vagy, a Baumag esetében abból sem.

Én pedig idézem Csurkát, mert ma is időszerű: hol a pénz? Történik-e érdemi nyomozás? Ha igen, hol tart? Miért a nagy hallgatás? Mit tesz a rendőrség, az ügyészség, a NAV? Nagy összegben merek fogadni, ha az említett szervek valami vizsgálati eredményt összebarkácsolnak, akkor azt évtizedekre titkosítani fogják. Hogy miért? Mert ez a magyar gyakorlat. A pofátlan titkosítás olajszőkítés ügyével kezdődött, és azóta virulens módon része mindennapjainknak. Hogy az olajügy titkosításának mi volt az igazi oka, azt csak találgatni tudjuk. De, hogy nem államérdek, hogy nem a magyar állampolgárok érdeke, az biztos. A politikai logika szabályai szerint e titkosításhoz leginkább az érintettek érdekei fűződtek.

Ebben a plakátok szerint jobban teljesítő, egyébként szétlopott, a valóságban egyre szegényedő országban minimálbéren bejelentve dolgozik több mint egymillió ember. Szégyenletes éhbérért, dolgoznak az egészségügyi alkalmazottak, a jobb fizetés helyett etikai kódexszel fenyegetett pedagógusok, a mentősök, a tűzoltók, a rendőrök.

Mindez történik a pénz hiányára való hivatkozással. Akkor, amikor példának okáért, 2013-ban egy Mészáros Lőrinc nevű jobban teljesítő, előző évi bevételeiből nyolcszáz millió osztalékot vágott zsebre, kétszázhuszonöt alkalmazottjának egész évre képes volt százhatvanöt millió forint munkabért kifizetni. Egy főre vetítve ez több mint ezernégyszázszoros különbség! Nagyjából, a háborús körülmények mellet, ilyen viszonyok elől menekül a népáradat nem Magyarország, hanem Európa felé. Ahogy ilyen viszonyok miatt mentek a "süllyedő" Nyugatra, majd félmillióan. Mert Mészáros gyakorlata a mindennapok gyakorlata.

A jelenség neve társadalmi egyenlőtlenség. Egyelőre nem látszik, hogy lenne rá gyógyszer. Se kormányzati kapszula, se ellenzéki pirula. Pedig ellenzéki lehetne. Persze akkor, ha nem mindennap reggel találnák ki az ellenzéki kommunikációs munkások az aznapi üzenetet, ami reagál valami kormányzati disznóságra, aztán vége. Merthogy ez nem kommunikációs kérdés, hanem stratégiai. Csakhogy ellenzéki oldalon nincs stratégia, csak rögtönzés és kapkodás.

Pedig a társadalmi egyenlőtlenségek és a szegénység felszámolására lehetne stratégiát építeni. Aminek fontos eleme, hogy utána kellene menni a huszonöt év alatt kisíbolt pénzeknek. És visszahozni. Ez nem lehetetlen, politikai akarat kérdése. Követelni, tüntetést szervezni, aláírást gyűjteni, népszavazást kezdeményezni az olajügy, és minden gazdasági jellegű titkosításnak a feloldása érdekében. Amíg ez nem történik meg, az olaj, meg a többi ügy milliárdosai itt hercigeskednek közöttünk. És nyilván nem változtak fehérruhás nyoszolyólánnyá, vagyis ma is az akkori gyakorlatot folytatják. Lopják a közöst.

Köz és magán televíziókat működtetnek. Plakátokon, a mi pénzünkön magyarázzák milyen jól élünk. Drága milliárdokért hoznak ránk szégyent a világkiállításon. Mi meg csodáljuk őket, milyen ügyes emberek.

Ha az ellenzéknek nincs ötlete, merítsen Csurkától, nem szégyen az, elvégre jó író volt. Miképpen Cato minden beszédét "Egyébként javaslom a Karthagó elpusztítását" mondattal fejezte be, az ellenzék minden pártja, mindennap százszor tegye fel a kérdést, jó, rendben fiúk, jobban teljesítetek, de hol a pénz? Mert ebben az szegényedő országban ma ez az egyetlen értelmes kérdés.