Országegyesítés, avagy a pártok zűrzavara

A három részre szakadt ország egyesítése a demokratikus ellenzék legfőbb feladata és teljes zavarának a legfőbb oka. Közhelynek számít már az ország kettészakadása, avagy a rendszerváltást követően mintegy négymillió honfitársunk leszakadása a gazdasági-társadalmi fejlődéstől, pedig ez csak a rémtörténet egyik, bár legrosszabb fejezete.

A sikeresnek tekintett hatmillió honfitársunk csoportja a globális válság hosszú, elnyújtott utóhatásaként most, a szemünk előtt szakad látványosan ketté a valóban sikeresek egymilliónyi és az éppen leszakadó középrétegek ötmilliós nagy táborára. A három részre szakadt országban a demokratikus ellenzéki pártok képtelenek együttműködni, vagy egyáltalán szót érteni egymással, és bohózatba hajló csatákat vívnak az egyre szűkülő választói tábor megnyeréséért, de csak a felvilágosodott abszolutizmus modorában tudnak lefelé üzenni a háromféle Magyarország polgárainak.

Más-más nyelven

A pártok "kellemes" zűrzavara persze mindezekkel a mélyebb társadalmi folyamatokkal is összefüggésben van, hiszen valójában ezeket a nagy társadalmi csoportokat szólongatják, de úgy vannak vele, mint Moliere ismert hőse, aki maga sem tudja, hogy prózában mondja a szövegét. A demokratikus pártok ugyanis össze-vissza beszélnek, mert nem tudják, hogy kinek és mit akarnak mondani, pedig az ország három részre szakadása évtizedek óta zajló folyamat, de az akkori és mostani demokratikus pártok mással voltak elfoglalva és nem vették észre, hogy mi zajlik a szemük előtt. Nem mentség számukra, hogy ez a három nagy csoport más-más nyelvet használ, ezért ők sem értik egymást és nem folyik közöttük dialógus. Hogy is lehetne köztük értelmes párbeszéd, hiszen minden politológiai kézikönyvben benne van, hogy a nagy társadalmi csoportok érdekeit éppen a pártok dolga politikailag értelmesen megfogalmazni, a kellő szólító-szavakat üzemileg előállítani és kommunikálni, s végül is egymással ütköztetni és egyeztetni.

Ez lenne a normális politikai élet, mondjuk a sokat emlegetett Nyugaton, de nagyon jól tudjuk, hogy nálunk a politikai életben csak kellemes zűrzavar, celebkedés, visszafelé tekintő önmentegetés, könnyelmű ígérgetés és egyéb borzalmak vannak. Így aztán a demokratikus oldalon is elvált a társadalmi élet a politikától. A politikusok nem foglalkoznak a nagy társadalmi csoportok érdekeivel és nem fogalmazzák meg azokat a politika értelmes és távlatos nyelvén, cserében viszont az emberek nem érdeklődnek az érdekeikkel szemben süket és vak politika iránt. S így jön létre a jól ismert és közkedvelt tömeges apátia.

Társadalmi körtemodell

A nagy társadalmi csoportok azonosítása, történelmi dinamikájuk és jelen helyzetük felvázolása monografikus munka lehetne, de ez nem lehet kitérés a megnevezésük és leírásuk elől. Annál is inkább, mert paradox módon, ahogy züllött lefelé a magyar politika, úgy teljesített egyre jobban, európai klasszis szinten a magyar szociológia, tessék csak a TÁRKI köteteit kézbe venni. A politikusok nem szoktak a szociológia felől tájékozódni, a magyar társadalom kínjaiban megmártózni, ezért nem is tudják, hogy milyen társadalomban élnek, s mekkora emiatt a történelmi felelősségük.

A nagy társadalmi csoportok rövid felvillantásában persze itt és most némi leegyszerűsítéssel kell élnünk, hogy a hozzávetőleges 1-5-4 milliós megosztást felvázoljuk. A nyugati társadalmi modelleket – megint csak leegyszerűsítéssel élve – kétharmados társadalomnak szokták nevezni, mivel a társadalom kétharmada „fenn” van, de az alsó egyharmadot is erős társadalmi háló védi a leszakadástól. Nagyon egyszerű lenne a hazai modellt egyharmados társadalomnak nevezni, de ennek egyetlen előnye a kontraszthatás, a nyugati modelltől való drasztikus eltérés bemutatása, amit egyébként a már pontosabb „körte-modell” is megüzen, miszerint nálunk egyre szélesebb rétegek vannak „lenn”.

A rendszerváltás után a magyar társadalom nagy kihívás elé került azzal, hogy kezdett a fejlett nyugati társadalmakba betagozódni. Kialakult a modernizációs ék, mint a magyar társadalom csekélyke csoportja, ami kezdett előrerohanni „Európa” felé, persze az uniós tagsággal még sebesebben. Nagyon okosan és egyre türelmetlenebbül üzent a hátrahagyottaknak, az egyre jobban lemaradóknak, hogy ne vacakoljanak, tessék mihamarabb felzárkózni. Európaizált kódnyelvet alakított ki, de ezt a brüsszeli dialektust kevesen értették, sokan félreértették és még sokkal többen anyázták, amit elegánsan euroszkepticizmusnak illik mondani.

Szegények, csórók, kizártak...

A nyugati félreértés (Western fallacy) sűrített illúziói a derékhad, a középrétegek közeli és gyors felzárkóztatásáról is szóltak, s ez el is indult a kilencvenes, majd megtorpant a kétezres években, és a teljes leszakadás és fragmentálódás irányában sodródott a 2010-es években. A középosztályi társadalom könnyű álmot ígért, és a dermesztő ébredésről az utcán ordítozó devizahitelesek és egyéb becsapottak-meghurcoltak tanúskodhatnak. Itt a végállomás, mindenkinek le kell szállni, s mindenkinek be kell sorolni a „szép új világba”, ahol mindent a Fidesz diktál, a szoknya hosszát a tanárnőknek, a megrendelést-közbeszerzést a vállalkozóknak és a mutyihoz jutást a híveknek. A szétforgácsolódott középosztály józanul a könnyű drogba, az apátiába menekül és a politika szitokszóvá válik.

A legborzalmasabb állapotban lévő társadalmi nagycsoportnak sok neve van: szegények, roncstársadalom, marginálisok, kizártak és csórók... Ők a leszakadók, akik a magyar demokrácia negyedszázadának nagy szégyenét jelentik. Jelenlétük és kisemmizettségük már „nagyon fáj”, már a mindennapos viták tárgya. A Feltétel Nélküli Alapjövedelem felvetésével bizonyos ésszerű megoldások is szóba kerültek, csak éppen nem történik körülöttük semmi. Vagy éppen nagyon is történik, hiszen az Orbán kormány évről-évre ront a helyzetükön, és közben beveti a szómágiát, a "szegény" kifejezést kiiktatja és a KSH-ban a foglalkoztatási és megélhetési adatokkal trükközik.

Itt tartunk. A demokratikus pártok feladata pedig roppant egyszerű. Három országos testületet kell létrehozni, ami egyszerre politikai programbizottság és kutatási fórum, narratíva és projekt is, amelyekben a három részre szakadt ország problémáit feltárják, sajátos nyelvezetét kialakítják, ami közvetít az érintettek és a politika világa között. Aztán már „csak” az van hátra, hogy feltalálják a közmagyar nyelvet, ami egységes közvetítő nyelvként szolgál a három nagy társadalmi csoport között és az új rendszerváltás programjának alapja lehet.

Ezzel véget érhet a felvilágosult abszolutizmus kora, amikor a pártok lefelé üzengetnek a bugyutának vélt állampolgároknak arról, hogy mit kellene tenniük, az állampolgárok pedig riadtan menekülnek az életidegen üzenetek elől a magánélet vélt védettségébe.

Itt az ősz, új politikai szezon kezdődik, meg kell kezdeni a hosszú menetelést a három részre szakadt országban az országegyesítésre. A 2016-os tavasz a közelgő félidős válsággal új lehetőséget ígér. Nyitnyikék!