Semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek, mondta Talleyrand XVIII. Lajos halála után a Bourbonokról. A magyar miniszterelnök, mintha Bourbon volna maga is, újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat a menekültek kezelésével kapcsolatban.
Éppen a közelmúltban derült ki, hogy az egész világ – a pápától a civileken át Nyugat-Európa minden vezető politikusáig – megdöbbenve ítéli el azokat az embertelen körülményeket, amelyeket a magyar kormány szándékosan teremt a menedékkérők elriasztása érdekében. Eddig a két-háromszorosan túlzsúfolt befogadó állomások, a hihetetlenül lassú és körülményes ügyintézés szította az indulatokat, most emberraktárakat építtetett a röszkei határ mentén. A pusztában elkerített gyűjtőpontokon víz, villany, tisztálkodási lehetőségek, fedett hely híján várakoztatnak százakat a már hidegre fordult éjszakákban is. Nincs ember, aki hozzájuk szólna, aki információt adna, csak állig felfegyverzett rendőrök néznek velük farkasszemet.
És akkor odamegy tájékoztatni a sajtót Tuzson szóvivő, aki a tábor közelébe sem merészkedik, féltve a bőrét és kényes ízlését a látványtól. S amikor megkérdezik, hogy jól van-e ez így, pofátlanul azt merészeli az újságírók szemébe mondani, hogy persze. Minden az uniós előírások szerint történik.
De mit is mondhatna mást, amikor a miniszterelnök és főminisztere sem veszi a fáradtságot (ha már képes volt elautózni a déli határig), hogy bekukkantson azokba a már-már konclágeri hangulatot idéző táborokba, amelyek az intencióik szerint létesültek. Őket csak a kerítés, meg a szögesdrót érdekli.
A világ intelmeiből, a türelmüket vesztett emberek lázadásából semmit nem tanultak.
