Reggel, kinn a határban, az utak mentén látni a sárgára érett kukoricát, és estefelé már azt vesszük észre, hogy megtörtént a betakarítás. A légkondícionált munkagépek kezelői meg sem izzadnak a munkában, ráadásul olyan tökéletes munkát végeznek, hogy egyetlen cső sem megy veszendőbe. A szinte szemveszteség nélkül dolgozó gépek után hiába menne a böngésző, nem szedné tele a zsákját. Ma a kukorica betakarítása kész csoda, legalább is annak, aki visszaemlékezhet az egykori kukoricatörésekre. Néhány évtizede, a háztáji földet művelők általában kukoricát termeltek, mert kézimunkával el lehetett végezni. Még jóval a kukoricatörés előtt a rokonok, szomszédok megbeszélték, hogy kinek, mikor kell majd a segítség. Ezeket a napokat úgy tartották számon, mint a szőlősgazdák a szüretet. Ételről, italról a házigazda gondoskodott. Rendszerint szilvalekváros kifli, bor és málnaszörp volt felkínálva a késő délután érkező segítőknek.
A kukoricagóré, vagy a padlásfeljáró közelébe helyezett kukoricarakást körbeülték a fosztókázók. A műveleteket hangos beszélgetéssel, jó hangulatban végezték. A legnagyobb derültség akkor volt amikor előkerült az első piros kukoricacső. Hagyományok szerint a megtalálója abba hagyhatja a munkát.Természetesen nem hagyta abba, lelkesen hangoztatta, hogy még kettőt szeretne találni. Látszólag komolyan vették a három piros kukoricacső begyűjtését, mert a népi hagyomány szerint, aki három piros csövet talál, annak hosszú, boldog házassága lesz. Késő estig tartott a munka, ugratták, cukkolták egymást. A gyerekek is jól érezték magukat, mert nem kellett korán lefeküdniük, vidáman ugrálhattak a friss, jó illatú csuhéban. Manapság efféle munka már nem tudja összekötni az embereket, mert a kézimunkát felváltotta a gépesítés.