A nyugdíjbomba története

Publikálás dátuma
2015.09.12. 10:36
FOTÓ: NÉPSZAVA
Ki adta és ki vette el a 13. havi nyugdíjat? Ígért e a Fidesz 14. havit? Ezek a kérdések még ma is élénken foglalkoztatják és megosztják a magyar közvéleményt, így különösen az érintett nyugdíjas korosztályokat. Időszerű, hogy az Országgyűlés dokumentumai alapján gazdaságtörténeti pontossággal áttekintsük a 13. havi nyugdíj történetének főbb állomásait, hogy reális ítéletet mondhassunk a Medgyessy-, a Gyurcsány- és a Bajnai- kormány szerepéről.

Az MSZP 2002-es választási programjában a 13. havi nyugdíj jogintézményének bevezetése nem szerepelt. Akkor csak azt ígérte a párt, hogy visszaadják az elvett 50 milliárdot (sic!) a nyugdíjasoknak, 50 százalékkal emelik az özvegyi nyugdíjakat, s visszaállítják a méltányossági nyugdíjemelés lehetőségét, rugalmas nyugdíjba vonulási rendszert vezetnek be. Ennyi volt nyugdíjügyben az ígéret.

Harc a szavazatokért

2002 márciusában mindenkit mindenkit meglepett Medgyessy Péter, akkor még csak miniszterelnök-jelölt bejelentése: "Amikor már minden munkahelyen bevett szokás a 13. havi bérfizetés, becsületbeli kérdés, hogy az egy életen át tisztességgel dolgozó nyugdíjasok is megkapják ezt az év végi juttatást." Kijelentette: „a magyar gazdaság jelenlegi teljesítménye mellett kizárólag szándék kérdése, hogy javítunk-e a hárommillió nyugdíjas életén vagy sem. Az Orbán-kormány átlagosan 19 ezer forintot vett el a nyugdíjasoktól, amit mi még az idén visszaadunk. Sőt, ennél többet is teszünk. Ezért döntöttünk úgy, hogy 2003-tól megkezdjük a 13. havi nyugdíj bevezetését. Ez új elem a programunkban, erről az elmúlt napokban egyeztettem László Csaba pénzügy- és Csehák Judit egészségügyi miniszterjelöltemmel."

Teljesen nyilvánvaló volt már akkor is, utólag pedig egyértelműen bizonyított, hogy Medgyessy Péter voluntarista bejelentése előkészítetlen, gazdaságilag megalapozatlan volt, és elsősorban szavazatszerzésre, a választások mindenáron való megnyerésére irányult. A Fidesz kormánypártként ekkor még tisztességes álláspontot képviselt, szerintük a 13. havi nyugdíjnak nincsenek meg a pénzügyi forrásai, nincs meg a fedezete, ezért ilyet ígérni óriási felelőtlenség!

A 2002. évi parlamenti választások eredményeként Medgyessy Péter vezetésével MSZP-SZDSZ koalíciós kormány alakult, és megkezdte választási ígéreteinek teljesítését. 2002 augusztusában egyenlően elosztva visszafizette a nyugdíjasoktól „elvett 50 milliárdot”, majd a kormány 2002. október 31-én benyújtotta az Országgyűlésnek a T/1224 számú, „Az egyes szociális tárgyú törvények módosításáról” szóló törvényjavaslatát. Ennek egyik eleme volt a nyugellátásokról szóló 1997. évi LXXXI. törvény kiegészítése, amely lényegében bevezette a 13. havi nyugdíj jogintézményét, és meghatározta fokozatos, három év alatt történő bevezetésének menetrendjét. Ez egy úgynevezett „saláta" törvénycsomag volt, egyetlen törvénnyel öt törvény módosítását kezdeményezte a kormány. Súlyos taktikai hiba volt, mivel az akkor már ellenzéki Fidesz és MDF azzal a mondvacsinált ürüggyel, hogy a törvénycsomag egy másik elemének, „A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról” szóló 1993. évi III. törvénynek a megváltoztatása hátrányosan érinti az egyházi tulajdonú szociális intézményeket, mindenáron megpróbálta megakadályozni a törvényjavaslat elfogadását. Az ellenzék egyrészt nem szavazta meg a törvényjavaslat részletes vitára bocsátását, másrészt 2002. december 17-én nem vett részt a végszavazáson, így a törvényjavaslatot kizárólag a kormánypárti képviselők igen szavazatával fogadta el az Országgyűlés. A törvény kálváriája ezzel még nem ért véget, mivel Mádl Ferenc köztársasági elnök nem írta alá, hanem 2002. december 23-án megfontolásra visszaküldte az Országgyűlésnek.

Orbán: igazolatlanul távol

Időközben a parlament téli szünetet tartott, így, miután a kormány változatlan tartalommal ismét benyújtotta a törvényjavaslatot, az újabb szavazásra csak 2003. február 4-én került sor. A ma is aktív politikusok közül nem szavazta meg a törvényjavaslatot például Semjén Zsolt, Harrach Péter, Szászfalvi László (akkor még MDF-es honatyaként), Rogán Antal, Szijjártó Péter, Fónagy János, Németh Zsolt, Répássy Róbert, Tállai András és Farkas Flórián. A Fidesz frakcióból ötvenöten igazolatlanul távol voltak, nem szavaztak, nem merték vállalni döntésük felelősségét! Az igazolatlanul távol lévők között találjuk Orbán Viktort, Áder Jánost, Kövér Lászlót, Varga Mihályt, Lázár Jánost, Pokorni Zoltánt, Kósa Lajost, Selmeczi Gabriellát, Deutsch Tamást és Domokos Lászlót.

Ezek után kisebb-nagyobb módosításokkal, nehézségekkel, félreértésekkel és csalódásokkal, de működött a törvény, miközben elérkeztünk a 2006. évi országgyűlési választások kampányához. A Fidesz „tanult” az MSZP-től, és száznyolcvan fokos fordulattal 2007. január 1-től a 14. havi nyugdíj fokozatos bevezetését javasolta. Erre vonatkozóan először 2006. február 13-án, T/19281 számon önálló képviselői indítványt nyújtottak be, de ezt ismeretlen okból visszavonták. Az újabb törvényjavaslatuk 2006. február 20-án „született meg”, és a „2006. évi ….törvény a tizennegyedik havi nyugdíjról” címet viselte. Az irományt az Országgyűlés Hivatala 2006. február 22-én T/19347 számon iktatta. Az indítványt a Fidesz hat országgyűlési képviselője, név szerint dr. Áder János, Pokorni Zoltán, Harrach Péter, Varga Mihály, dr. Kövér László és dr. Mátrai Márta jegyezte. A pontosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy az eredeti, iktatott okmányon Kövér László és Mátrai Márta neve gépelten ugyan szerepel, de az indítványt ők nem írták alá.

A törvényjavaslat, ismerve a Fidesz belső működési mechanizmusát, Orbán Viktor kizárólagos tudta és jóváhagyása nélkül nyilvánvalóan meg sem születhetett volna. Most „természetesen” (és jogosan!) a kormánypárti képviselők tartották felelőtlennek a 14. havi nyugdíj bevezetéséről szóló ellenzéki javaslatot, és a költségvetési bizottság 2006. március 8-ai ülésen „általános vitára nem ajánlották”, vagyis nem támogatták az indítvány tárgysorozatba vételét.

Arra a kérdésre tehát, hogy ígért-e valamikor a 14. havi nyugdíjat a Fidesz, egyértelműen az a válasz, hogy igen. Ennek ellenére a 2006. évi parlamenti választásokat is elveszítették, és ismét MSZP-SZDSZ- s koalíciós kormány alakult, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök vezetésével.

A 13. havi nyugdíj intézménye kiteljesedett, 2006, 2007 és 2008-ban a nyugdíjasok 13. havi nyugdíjuk száz százalékát megkapták. Ez évente több mint 200 milliárd forint többletkiadást jelentett, amelynek fedezte egy államháztartáson belüli transzfer (juttatás) volt a központi költségvetésből a Nyugdíj-biztosítási Alap javára.

Meghúzott derékszíj

A magyar nemzetgazdaság 2008. szeptember 30-a után elsősorban a pénzügyi-gazdasági világválság következtében, másrészt a kormány felelőtlen gazdaságpolitikája miatt, nagyon súlyos helyzetbe került, az államcsőd réme fenyegetett. A kisebbségi Gyurcsány- kormány rendkívüli intézkedéseket hozott, át kellett dolgoznia többek között a már elkészített 2009. évi költségvetési tervezetet is. Ennek keretében a kormány 2008. október 18-án benyújtotta a T/6572 számú, „A Magyar Köztársaság 2009 .évi költségvetését megalapozó egyes törvények módosításáról” szóló törvényjavaslatát, amely jelentős megszorításokat is tartalmazott. Jellemző a gazdasági helyzet gyors, további kedvezőtlen változására, hogy az eredetileg benyújtott törvényjavaslatban még nem is szerepelt a 13. havi nyugdíj összegének megkurtítása és a jogosultak körének szűkítése. Az csak később, 2008. november 7-én a T/6572/20 számon benyújtott egyéni képviselői indítvány (Szabó Lajos, MSZP) alapján került a tervezetbe.

A 13. havi nyugdíjra vonatkozó módosító javaslat lényegét az alábbiakban lehet összefoglalni: (1) A 13. havi nyugdíj jogintézménye, jelentős szűkítésekkel ugyan, de továbbra is megmarad. (2) 2009. január 1-től kizárólag a 62. életévüket betöltött nyugdíjasok, valamint a rokkantsági és a baleseti rokkantsági ellátásban részesülők jogosultak 13. havi nyugdíjra, tehát például az előrehozott öregségi nyugdíjasok nem. Az irányadó öregségi nyugdíjkorhatárt elérők folyamatosan lépnek be a rendszerbe. (3) A 13. havi nyugdíj maximális összege 2009-ben 80 ezer forint, a jövőbeni mértékét pedig a mindenkori tárgyévi költségvetési törvény határozza meg.

Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a jogosultak közül 2009-ben a 80 ezer forint feletti nyugdíjasokat valóban anyagi veszteség érte, de az alatta lévőket nem. A törvényjavaslatot az Országgyűlés 2008. december 1-én az MSZP és az SZDSZ frakció igen szavazataival fogadta el. Fontos megjegyezni, hogy ezzel párhuzamosan a közalkalmazottak és a köztisztviselők 2009. évi 13. havi illetményének, illetve munkabérének kifizetését is zárolták, a bírák és az ÁSZ alkalmazottak kivételével.

A Gyurcsány- kormányt a gazdasági-pénzügyi világválság, az államcsőd réme rádöbbentette arra (is), hogy a nyugdíj-rendszer rövid és hosszú távú fenntarthatósága további szigorításokat követel.

Sasszé vissza

A következő jelentős állomás a 13. havi nyugdíj történetében 2009. március 13 volt. A kormány ezen a napon nyújtotta be az Országgyűlésnek a T/9180 számú törvényjavaslatot „A társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény módosításáról”. A törvényjavaslatnak lényegében három nagyon fontos eleme volt: (1) Az öregségi nyugdíjkorhatár fokozatos emelése 65 évre. (2) Az úgynevezett „svájci-indexálás” szabályainak átalakítása, szigorítása. (3) A 13. havi nyugdíj végleges kivezetése a rendszerből. A törvényjavaslat indoklásában a kormány beismerte, hogy „a 13. havi nyugdíj a jövőben nyugdíjba vonuló generációk számára, mint ígéret nem tartható fenn”, ezért 2010. január 1-től annak kivezetését javasolta. Mégpedig oly módon, hogy aki 2009 novemberében 13. havi nyugdíjban részesült, annak 2010 januárban, a tárgyévi rendszeres nyugdíjemelés előtt, 2009 december havi nyugdíjának egy tizenketted részével, de legfeljebb 6670 forinttal meg kell emelni a havi nyugdíját. Vegyük észre, hogy a javaslat a 2009. évi maximum 80 ezer forint összegű 13. havi nyugdíjat vette figyelembe.

Időközben, 2009. április 14-én az Országgyűlés elfogadta a Gyurcsány Ferenc miniszterelnök elleni konstruktív bizalmatlansági indítványt, így a kormány megbukott, és megalakult a Bajnai- kormány. (2009. április 14-2010. május 28.) Az új kormány további szigorításokat tartott szükségesnek, ezért az előterjesztő és a bizottságok módosító javaslatai következtében az eredeti előterjesztés gyökeresen átalakult.

A végleges egységes javaslat (T/9180/14) szerint 2009. július 1-től megszűnik a 13. havi nyugdíj, de az a korábbiakkal ellentétben és mértékben nem épül be a havi ellátásba, hanem helyette bevezeti a nagyon szigorú feltételekhez kötött nyugdíjprémium intézményét. Az elfogadott törvény szerint nyugdíjprémiumot - évente maximum 80 ezer forintot - kell fizetni, ha a reál GDP növekedése várhatóan nagyobb lesz, mint 3,5 százalék és az államháztartás alrendszereinek együttesen számított tárgyévi hiánycélja is várhatóan teljesül. Az Országgyűlés a 2009. május 11-én elfogadta a törvényjavaslatot, és ezzel törvénybe iktatta a 13. havi nyugdíj 2009. július 1-el történő megszüntetését. Ez volt a 13. havi nyugdíj rövid, de valós története.

Hogy aztán a 2010. évi kétharmados győzelme után a Fidesz-KDNP mit tett a magyar nyugdíjrendszerrel, hogy miért nem hozta vissza a 13. és a 14. havi nyugdíjat? Az már egy másik történet.

Szerző

Egy magyar nő Albánia trónján

Publikálás dátuma
2015.09.12. 10:30
A huszonkét éves Géraldine és Zog király esküvője Tiranában, 1938 tavaszán FORRÁS: EURÓPA KIADÓ
A Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatták be Joséphine Dedet francia írónő Géraldine című kötetét, amelyet az Európa Könyvkiadó a magyar származású albán királyné születésének 100. évfordulójára hozott el olvasóközönségének. Itthon úgy emlegették az asszonyt, aki mindössze egy évig uralkodott az 1930'-as években, mint "Magyarország fehér rózsája", a balkáni királyságban pedig még emigrációja után is csodálat övezte.

Az Európa Kiadó új kiadványának apropója, hogy a kötet témájául szolgáló személy száz éve, 1915. augusztus 6-án Apponyi Géraldine grófnőként látta meg a napvilágot a monarchiabeli Budapesten. Aztán a következő cirka kilenc évtizedben olyan életutat járt be, amelyet hollywoodi forgatókönyvírók sem tudnának csak úgy összerittyenteni. Azonban ez a sokat látott asszony élete alkonyán is vallotta, hogy hiába kapta ezt ajándékba a sorstól, soha nem vágyott kalandos életre.

Megelevenedett tündérmese

A francia Joséphine Dedet már fiatalkorában megismerkedett a magyar lány történetével, aki az albán királyhoz ment feleségül, s ez a rendkívüli életút nem hagyta nyugodni. "Már gyermekkoromban megismerkedtem Géraldine féltestvérével, aki édesanyjának egy francia katonatiszttel kötött második házasságából született. Nyolc-tízévesen, a szépséges és csodált királynéról hallva, úgy éreztem, mintha egy tündérmese elevenedne meg előttem. Azonban csak a politikatudományi tanulmányaim során jöttem rá arra, hogy története túlmutat egyéni sorsán, s az Albánia és a régi Európa végzetét példázza" - mondta el a szerzőnő a budapesti könyvbemutatón.

Joséphine Dedet húsz éve határozta el, hogy izgalmas történeti munkában dolgozza fel Géraldine királyné életét. Az akkor már nyolcvanéves, dél-afrikai emigrációban élő nagyasszony nem sokkal azt követően, hogy levelet kapott Joséphinetől, készséges választ küldött, amelyben támogatásáról biztosította a szerzőt. Egy évig tartó aktív levelezés után a királyné beleegyezett, hogy a fiatal hölgy felkeresse Johannesburgban, sőt a nyilvánosság elé soha nem tárt magánlevelezéseit, családi fényképtárát is rendelkezésére bocsátotta.

Mindabból, amit Géraldine mesélt neki, egy olyan mozgalmas, örömmel és keserűséggel egyaránt teli életút rajzolódik ki, amelyet azok is szívesen olvashatnak, akik semmiféle előképzettséggel nem rendelkeznek a magyarok egykori "sztárját" illetően. A történet, amely lineárisan követi végig Apponyi Géraldine életét, előbb a magyar arisztokrata apai és skót gyökerű amerikai anyai őseinek családtörténetével indul (rokoni kapcsolatban állt még Nixon elnökkel, Robert Frost költővel is). A regény nagy erőssége, hogy nem csupán a történet alanyával bánik korrektül, hanem tisztességes képet fest a történelmi korokról is, amelyekben Géraldine élt.

A fehér rózsa

Fordulatokban gazdag volt Apponyi Gyula gróf és az amerikai milliomosnő, Gladys Virginia Steuart századelői megismerkedése, éppúgy, mint az első világháború időszaka, amelybe Géraldine beleszületett. A Monarchia felbomlása után családja Svájcba emigrált, onnan csak évek múltán tértek haza. Azonban azalatt, míg az ifjú hölgy az Egyesült Államokban és Párizsban folytatott tanulmányokat, családja szinte maradéktalanul elszegényedett, így a leendő királyné egy ideig kénytelen volt a Nemzeti Múzeumban dolgozni havi nyolcszáz pengős tekintélyes fizetésért. Ekkoriban már évek óta feleség után nézett I. Zog albán király, aki 1928 óta vezette a muszlim országot.

"Dinasztiaépítő tervei megvalósításának céljául Zogu először Olaszországban nézett magának feleségjelölteket, azonban a 15. századi albán nemzeti hős, Szkander bég utódai visszautasították megkeresését. Ezt követően hazája egykori patrónusa, az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban keresett alkalmas feleséget" - árulta el Csaplár-Degovics Krisztián történész, albán-szakértő. A király tetszését rögvest megnyerte az időközben szabályos szépséggé cseperedett magas, karcsú Géraldine, akit vonzereje miatt fehér rózsának becéztek.

A nála húsz évvel idősebb Zog király meghívta Tiranába, de ő vonakodva mondott igent. Csakhogy a személyes találkozás alkalmával rögvest megtetszettek egymásnak: a király megkérte kezét, s 1938 áprilisában fényes külsőséges között összeházasodtak. A házasság Géraldine számára sem társadalmilag, sem anyagi tekintetben nem volt előnytelen. Zog király álmában sem gondolhatta, hogy olyan párt talál, akivel szerelmi házasságot köthet. Másrészről Géraldine Albániába érkezve első pillanattól fogva tisztában volt vele, hogy mire van szüksége a dinasztiaalapító szándékokat dédelgető uralkodónak, s a konzervatív muszlim társadalomnak, amelynek szereplőjévé vált.

Szívével gondolkodott

Az albánokat a mai napig leginkább azzal lehet lekenyerezni, ha a saját nyelvükön szólunk hozzájuk, a királyné pedig '38 áprilisától a következő év áprilisáig tartó regnálása idején több ízben szólalt meg albánul. Joséphine Dedet úgy véli, igazi népszerűségének az lehetett az oka, hogy soha nem magával, hanem minduntalan másokkal foglalkozott. Különleges személyiségének alapja éppen az érdeklődés, a bizalom és a törődés volt. Idén századik születésnapját ünneplő legjobb barátnője a mai napig vallja: Apponyi Géraldine igazi csábereje volt, hogy a szívével tudott gondolkodni.

Géraldine a modern nő prototípusa, aki számára szülőföldje élete végéig kedves maradt, éppúgy, mint a választott hazája, Albánia, amelynek sorsával többállomásos emigrációja idején is foglalkozott. Szomorú mozzanat életéből: a királynénak férjével együtt az Albániát megszálló olasz fasiszták elől néhány nappal gyermeke születését követően, legyengülten kellett menekülnie. Hatvanhárom évnek kellett eltelnie, mire a nemzetgyűlés engedélyével a királyi család visszaköltözhetett Albániába.

A 2002-ben elhunyt királyné azonban azt már nem érhette meg, hogy a dinasztia visszakapja a tiranai palotát. "Géraldine soha nem szerette volna, ha a magyarok vagy az albánok elfelejtik, azonban úgy néz ki, a magyarok nem ápolják annyira az emlékét, mint azt az albánok vagy éppen a franciák teszik" - nyilatkozta lapunknak Joséphine Dedet, a Géraldine-kötet írónője.

Talán mostantól máshogy lesz.

Vasárnap együtt a család

Publikálás dátuma
2015.09.12. 10:27
FOTÓ: FORTEPAN/JANKOVSZKY GYÖRGY
A nagypapa születésnapja ebben az évben vasárnapra esett. Régebben a család teljes létszámban képviseltette magát, de mióta felnőttek az unokák, minden cseppfolyós. A nagymama a héten a telefonon lógott: „Akkor jöttök?’ „Tudnom kell, hányan! Készülnöm kell!” Bizonytalan válaszok: „Majd kiderül, meglátjuk.’ Nagymama ideges. Az ünneplendő megbújik a kertben. Ilyenkor egyetlen szava is bombaként robbanhat, kő kövön nem marad.

„Most mit csináljak?” Nagypapa a vállát vonogatja. Legszívesebben azt mondaná, semmit, de ez is veszélyes. Inkább hallgat. A legyeket nézi és a vállát vonogatja.

„Akkor fújjuk le az egészet!” Mit? Nincs mit lefújni. Ebben maradnak. Nyár vége van, nagymama fürdeni indul, ilyenkor még hívogatóan meleg a víz, alkonyatkor azonban már csalóka a napsütés. Indulás előtt aggodalmas intelmek kíséretében nagypapa melléteszi a telefont. Sosem lehet tudni…

Alighogy nagymama és fiacskája eltűnnek a kanyarodóban, megcsendül a készülék. A lánya. Sikerült összetrombitálni a családot, holnap, vasárnap délelőtt érkeznek. „Mama ne készítsen semmit!” – mondja nyomatékosan, bár tudja, igenis készíteni fog. Ki hallott már olyat, hogy ne készítsen, ha együtt a család?

Nagypapa nyugtalanul teszi le a telefont. Homályos aggodalom szorongatja. Miért? Maga sem tudja. Rossz előérzetek kelnek szívében.

Alkonyattájt érkezik a fürdőzők kis csapata. „Mégis mindnyájan itt lesznek!” Nagypapa tényleg örül. Olyan ritka az ilyen együttlét. Nagymama elmosolyodik. Aztán lefagy arcáról a derű. Úristen! Ebédet kell főznie! Rohan a jégszekrényhez. Emlékezete szerint van még darált hús a mélyhűtőben. Semmi.

- Veszünk holnap – nyugtatja a nagypapa. – Még jobb is, ha friss.

- Vasárnap lesz! – Ostorcsapásként érkezett a válasz.

- Tudom. Na és? Majd Zoli elbiciklizik a boltba és bevásárol.

- Zárva van. Csak a kisbolt lesz nyitva a sarkon. Sült szalonnát mégsem adhatok nekik ebédre. Jaj-jaj! Ezt a szégyent nem élem túl!

„Erre nem gondoltam.” Nagypapa képzeletében csúf szavak kíséretében átkozza el, aki ezt a marhaságot kieszelte és szentesítette. Még szavazni sem lehet arról, zárjanak-e be, vagy sem. Bezárják és kuss!

- Talán konzerv ott is akad.

- Konzerv? Hogy én konzervet főzzek a gyerekeknek? Hogy juthat ilyesmi az eszedbe?

- Ha nincs más… Te biztos ügyesen feljavítod.

- Azt a sz… Nagymama elharapja a sz-vel kezdődő szó többi részét. Jó nevelést kapott. Otthon legfeljebb kakinak nevezték azt a barnaságot.

Amikor nagypapa éjjel ritkásan fölneszelt álmából, mindig hallotta, hogy élete párja nyögve forgolódik. Nem tud aludni – gondolta –, nyomasztják a vendégvárás gondjai. És valóban: nagymama karikás szemmel, ásítozva kel fel. „Hozzál 12 doboz káposztakonzervet, mindegy milyet. Meg egy pár rendes kolbászt, hogy feljavítsam” – mondta csüggedten fiacskájának.

Nagypapa fejszámolást végzett. Kicsit bizonytalanul, régen vásárolt személyesen, az akkori árakra emlékezett. És homályosan a hármas szabályra: „Ha egy doboz… akkor 12 doboz… és még a kolbász.” Leszurkolta a várható összeget. Zoli kerékpárra pattant és elviharzott. Tíz perc sem telt el, máris visszatért. „Kevesen vásárolnak.” - Nagymama felvidult. Marad ideje túrógombócot készíteni. Azt mindenki szereti.

Döbbenten tapasztalta, hogy a szatyor üres. „Kevés volt a pénz!” – lihegi Zoli. „Azt mondták, ma minden drágább!”

- Drágább mint tegnap? Hiszen akkor is elég drága volt!

- Azt mondta a néni, vasárnapi felár.

Nagypapa fogát szívja. Ha jól számolja, másfélszerese a megszokottnak. Ez is a vasárnapi zárva- (nyitva) tartás velejárója.

Zoli most sikerrel jár. Koppannak a konzervek. Tizenkettő. A kolbász kicsit hullaszínű. „Miért nem nézted meg jobban?”, akarja mondani. Aztán rájön, örülnie kell, hogy egyáltalán volt.

Nyitogatja a konzerveket, öntögeti a nagy lábosba. Hús alig mutatkozik bennük. Mi kerülhet ennyibe? Rejtély. A konzervekkel meg kell küzdeni. A fülecskék önállósítják magukat, cserbenhagyják a konzerv tetejét. Csak a régi nyitó segít. Nagypapa megvágja az ujját. Szólásra nyitja a száját, de meggondolja magát. Vasárnap van, a család, a szeretet ünnepe. Csak a vásárlásért kiadott pénzt tudná feledni! Aki ezt a herce-hurcát kieszelte, annak nyilván nem hiányzik pár száz forint. De ő nyugdíjas, minden fillérnek megvan a helye. Érzi, hogy kis hangyák futkosnak a fejében. Vigyázni kell, megy föl a vérnyomása. „A maga korában vigyáznia kell! Tartózkodjon az izgalmaktól!" - intette az orvos. Tartózkodna, hogy ne tenné! Csakhogy gondoskodnak róla, nehogy izgalmak nélkül éljen. Minden napra tartogatnak kisebb-nagyobb bosszúságokat, meglepetéseket. Így hasznos az embereknek. Nekem ugyan nem! – gondolja dühösen. Ami általában rossz nekem, arról kisül, hogy én kértem, nekem jó.

Nagymama könnyes szemmel szemléli a sárga lében úszkáló ritkás húsdarabokat. Fuldoklók a sárga tengerben. Mit szólnak majd a gyerekek és az unokái? Olyan szívesen sütött volna valami húst. Ám vasárnap van, minden zárva, hogy együtt legyen a család. Orvos veje ügyeletes szokott lenni. Ő ilyenkor nincs a családdal.

Kenyér szerencsére van elég. Lehet tunkolni a gyanús lében. Vasárnapi mártogatás. Szipogni kezd. Ezt a szégyent! Nagypapa megsimogatja könnyes arcát. „Ne sírj! Ez van. A mi érdekünk.” Nagymama mondana valamit, de jól nevelték… Csak gondolja. Most mehet majd gyónni. „… szóval, tettel, hallgatással is…” Igaz, nem az Urat akarta megsérteni. Csak azt a… azt a... Megérdemelné, hogy konzervkáposztát egyen vasárnap, s a szidalmazók kórusát hallgassa.

A szobából a nagypapa szidalmai hallatszanak. Megint vérzik az ujja. „Azt a…” Elharapja. Még a végén megüti a guta.

Melegszik a káposzta. A kolbászdarabkák elenyésznek, csak a színük jelzi, az iménti pillanatokban még éltek. Eltűnnek, mint a magyar parasztság a szövetkezetekben. A családok azonban megmaradtak. No meg az uraságok. De ezek azt sem tudják, hol a földjük és mi terem rajta. Megpályázták, megkapták. Olyanoknak is esélyt kell adni, akik sosem foglalkoztak földműveléssel. Aki eddig ezzel foglalkozott, biztos megcsömörlött tőle. Egy kolbászdarabka még a felszínre bukik. Parasztkolbász.

Cseng a telefon. A gyerekek. Állnak a dugóban. Útépítés. Mikor is máskor? Kicsit késnek. Ne várják őket. Nagymama arra gondol, bár volna mivel várni.

- Egyél valamit! Rosszul leszel. – Nagypapa a fejét rázza. Köszöni, nem éhes. Ez a szag… A nagymama káposztájának illata van. Ennek szaga. És milyen szaga! Ennyi pénzért ilyen szag!

Arra riad föl, hogy a kapu előtt autó áll, valaki nyomja a dudát. Úgy látszik, elszunyókált. Nyikorgás. Zoli nyitja a kaput. Az autó lassan gurul lefelé a kertbe. Úgy látja, mindenki megjött. Felcsap az üdvözlés lármája. Kikecmereg a tornácra. Kissé vakítja a kora délutáni napfény. A következő pillanatban elsodorják az ünneplők.

Kisebbik lánya szimatolni kezd. „Égett szag van.” Ajkához emeli ujját, csendre inti. A konzervkáposzta a falakba is beleitta magát.

Már terítenek. „Farkaséhesek vagyunk” – mondja a veje két csomag között. Az unokák terítenek. „Kistányért is tegyünk?” Nagymama bólint: jó lesz túrógombócnak.

Ülnek az asztal körül. A mélytányérban zacskós leves. Mindenki szereti. Szerencsére fűszer akadt, módosítani lehetett az egyenízt. Különben egyformák, de ha sietni kell, megteszi. Kanalak csörömpölnek, aztán a kielégítetlenség várakozó csöndje. Nagymama az asztalközépre helyezi a lábost, a sárga tengert a fuldoklókkal. „Ez a szag” – gyanakodva szimatolnak. Az unokák nem zavartatják magukat, eszegetik, s diadalmasan mutatnak fel egy-egy húsdarabot. Nagypapa inkább csak nyammog. Majd kárpótolja magát a házi túrógombóccal. Az elsőt a villájára tűzi. Már-már egészben kapja be, de tekintete találkozik a nagymama megrovó pillantásával. „Csak nem akarod így bezabálni?” – ez a szemrehányó kérdés fénylik a szemében. Akkor inkább vágjuk ketté. Mire végez a hadművelettel, a tál árván várakozik. Sikerszám volt.

Ebéd végeztével csendespihenő. A mosogatás zaja elül, egyre harsányabb a horkolás. Elfáradtak az úton és a várakozásban.

Nagypapa csak erre vár. Feltápászkodik, lábujjhegyen a kamrába oson. Szerény a zsákmány, de ez is valami. Megküzd a dobozzal, és csak úgy, kenyér nélkül habzsolja a májkrémet. Amikor visszalopakszik, nagymama halkan mormolja: „Szép vasárnap. Együtt volt a család.”

Nagypapa nem válaszol. A májkrém ízét még mindig a szájában érzi.

„Majd legközelebb” – suttogja nagymama és elszenderedik. „Igen, számba veszik a tapasztalatokat”. Nagypapa arra gondol, addigra végleg elillan a nyár.

Szerző