Szíriáról, elfogultan

Nagyon fontosnak érzem, hogy újságíró kollégák kinyomozták és nyilvánosságra hozták a szélsőjobbos operatőrnő által elgáncsolt, kisgyermekét mentő szír férfi személyét. A menekülteket olykor még a jó szándékú emberek is hajlamosak egyfajta arctalan masszaként látni. Holott hozzánk hasonló emberek: van köztük mérnök, újságíró, szakmunkás, esetünkben egy futballedző is. Oszama al-Ghadab hazájában egy első osztályú focicsapat népszerű edzője volt. Bár nem vagyok focirajongó, még én is sejtem, hogy a magyar labdarúgás mai helyzetében nem elgáncsolni és kiutálni, hanem alkalmazni kellene valakit, aki kivételesen ért is a focihoz. Együtt sok más menekülttel, akinek szaktudására oly égető szüksége volna a demográfiai válsággal küzdő magyar társadalomnak.

Szíria ügyében többszörösen is elfogult vagyok. A Műegyetemen az egyik tankörtársam egy kedves, szorgalmas szíriai fiú volt, aki otthon később magas állami tisztségre jutott. Egy évfolyamtársnőnket vette feleségül, a bunkó viccekkel szemben nem cserélte le tevére, nem is vett mellé másik asszonyt. Jó középosztálybeli életet éltek Damaszkuszban, mindenesetre jobbat, mint amire egy fiatal mérnök Budapesten számíthatott. Az arab világban a legutóbbi időkig számos, magyar egyetemeken végzett szakember dolgozott, és dolgozik ma is fontos beosztásban. Súlyos hiba volt, hogy Magyarország megfeledkezett róluk, az egyoldalú nyugati orientáció miatt feladva az arab világhoz fűződő kapcsolatait.

Néhány évvel a polgárháború előtt magam is voltam Szíriában. És bár jó soromnak hála nagyon sok országban jártam, kevés helyen éreztem annyira jól magam, mint a szírek földjén. Nem elsősorban az amúgy csodálatos műemlékek, hanem az emberek végtelen kedvessége miatt. Szavakban nehéz elmondani azokat a barátságos gesztusokat, amelyekkel ismeretlenül is megajándékoztak minket a helyiek. Beleértve azokat a keresztényeket, akik az utcára kiintegetve az otthonukba is behívtak egy narancslé és egy kis beszélgetés erejéig.

Damaszkuszban amúgy rengeteg a keresztény templom, még az örmények ellen elkövetett népirtásnak is van egy megrendítő emlékműve, ami más iszlám országban aligha lenne elképzelhető. Az iraki polgárháború idején az akkor még békés Szíria fogadta be a legtöbb iraki menekültet, a nemzetközi segélyszervezetek jelentései szerint példamutató előzékenységgel, testvéri szeretettel.

Szíria egyértelműen a 2011-es „arab tavasz” áldozata lett. Bár a kairói tüntetések mintájára meghirdetett damaszkuszi demonstráció „érdeklődés hiányában” elmaradt, néhány héttel később fegyveres felkelés indult az Asszad-kormány ellen. A nyugati hatalmak egyértelműen a felkelők mögé álltak, akik között kezdetben nyilván voltak demokratikus meggyőződésű, Nyugaton nevelkedett értelmiségiek is. Az Asszad-rendszer igazi bűne mégis az volt az Egyesült Államok szemében, hogy itt van a Földközi-tenger egyetlen orosz támaszpontja. Hamar kiderült, hogy a nyugati fővárosokban tárgyalgató szír ellenzéki politikusok mögött nincs tömegtámogatás, a felkelők nagy többsége szélsőséges iszlám csoportok elvakult harcosa lett.

A damaszkuszi kormány elkeseredetten és esetenként brutális eszközökkel vette fel a harcot az ugyancsak brutális felkelőkkel, aminek a civil lakosság lett a legfőbb áldozata. Asszad elnök azért tudott azóta is hatalmon maradni, mert jelentős népcsoportok – az alaviták, a keresztények, a síiták, a világias, nyugatos gondolkodású városi emberek – érzik úgy, hogy a rendszer bukásával elüldöznék, vagy akár kiirtanák őket a dzsihád harcosai.

A nyugati hatalmak Szíria-politikája enyhén szólva zavaros. Kezdetben minden Asszad-ellenes felkelőt, a legszélsőségesebb dzsihadistákat is támogatták. Majd Washingtonban azt kezdték fontolgatni, hogy az Iszlám Állam ellen, korlátozottan, mégis együtt kellene működni Asszad elnökkel. Aztán ezt az opciót is elvettették, és most hevesen támadják Oroszországot ugyanezért. S bár az Orbán-kormány arra hivatkozik, hogy hazánknak semmilyen felelőssége sincs a Szíriában történtekért, tény, hogy ez a kabinet ebrudalta ki Budapestről a damaszkuszi kormány nagykövetségét. Ezzel bizonyos értelemben Magyarország is beavatkozott a szíriai polgárháborúba, és már csak ezért sincs erkölcsi joga kibújni a menekültek megsegítése alól.

Bár az Asszad-rendszer híján volt a demokráciának, és erőszakkal tartotta fent a világi, nem iszlamista rétegek uralmát, a szírek maguktól nem pusztították volna el az országukat. Ehhez szükség volt a nyugati hatalmak stratégiai hibáira, a törökök és a szaúdiak hatalmi ambícióira, az USA és az Oroszország közti bizalom hiányára. Az Iszlám Állam ezeket kihasználva tudott életveszélyes ellenségévé válni Asszadnak éppúgy, mint valamennyi másik ellenfelének. Ha a Nyugat meg akarja menteni a szíreket, akkor a menekülteket be kell fogadnia, a helyben maradókat (Asszad híveit és ellenfeleit egyaránt) pedig minden eszközzel segítenie kell az Iszlám Állam ellenében.

Egyszer majd nyilván beszélni kell a szabad választásokról is, de most azt kell elérni, hogy maradjanak világi módon élő, polgárosult, majdan választani tudó emberek Szíriában.