A Népszava egyik korábbi cikke a Mária-kultuszt tűzte tollhegyre. Mi tagadás, az írás néhány megjegyzése bántott, merthogy katolikus vagyok, s mint ilyen Mária-tisztelő. Vívódtam rajta, válaszoljak-e a szerzőnek, elfogultnak tekinthető megállapításaira reflektálva. A mariológia azonban olyan terület, amelynek értelmezésében a keresztény-keresztyény egyházak, vallási felekezetek sem tudnak dűlőre jutni. Másrészt viszont tudomásul is kellett vennem a cikkíró néhány jogos bírálatát, hisz’ mindenféle kultusznak, így a Mária-kultusznak is vannak a visszatetsző túlzásai, amelyek különösképpen kiválthatják a vallás világától idegenkedő rosszallását és ellenérzéseit.
Ha valaki a „Mária Országa” eszmeiségét a kirekesztéssel hozza összefüggésbe – ahogy az említett cikkíró tette -, akkor be kell látnunk, hogy ebben szerepet játszik történelmünk keresztény kurzustól terhelt emléke. Csakhogy Mária-tiszteletét illetően van ettől független és ennél mélyebb hagyományunk is. A legkorábbi magyar nyelvű vers, a Leuveni Kódexben fellelt, 13. századi Ómagyar Mária-siralom. A vers „magasztos líraisága sem távolodott el az emberi szférától – olvashatjuk egy elemzésben: Mária és Krisztus nevét nem is említvén, egy anya fájdalmát adja elő fia elvesztésén, feloldva a szent témát a legemberibb érzésekben”. S ezért lehetett a néplélek évszázadokon keresztül élő hitvallásában hangsúlyos elem a Szűzanyához való fohászkodás. Mindez akkor is bennünk él, mert kultúránk elvehetetlen kincse, ha nem is vagyunk vallásosak. Akkor is, ha jelenünk keresztény kurzusra lépten-nyomon meghamisítja ezt az anyaságról, gondoskodásról és áldozatos szeretetről tanúskodó képet. Az igazi Mária-tisztelet azonban mindig a felszínre tör, Somfai Péter „Az arab Madonnáról” szóló cikke erre enged következtetni. Mert vajon mi egyéb juthat eszébe egy embernek a kerítésbe kapaszkodó fájdalmas anyáról, mint a Madonna, a Miasszonyunk, akit annyiszor megörökítettek, amint a fiát siratja s akihez a „Boldogasszony, Anyánk” himnikus éneke szerint éppen ezért „nagy ínségükben” bizalommal könyörögnek a hívek? Ahogy első királyunk is utód nélküli ínségében, féltő gonddal ajánlotta neki árvaságra jutott országát. Végső soron a Somfai-cikk késztetett megszólalásra, s nem a korábbi kritika. Mert ez az „arab Madonnáról” szóló írás hozza a felszínre azt a közös meggyőződést, amely világnézeti hovatartozásunktól függetlenül közös értékünk, az anyaság fájdalmának egyetemes humánumát.
S ennek akár akarjuk, akár nem, köze van Jézus Krisztus anyjához, Máriához. Napjaink „arab Madonnájának” megrendítő képe alá minden magyarázat nélkül az Ómagyar Mária-siralomból vett idézetet írhatnánk: „Szemem könnytől árad, / Szívem bútól fárad. / Te véred hullása / szívem alélása.” Az „arab Madonna” szenvedő és finom vonású arcának néma könyörgése lelkiismeretet mozdító. Mert mondhatjuk-e mi Európát oktató gőggel, fellobogózott szavakkal, nemzetiszínre festett öntudattal, hogy a mi hazánk a kereszténység földje, a mi országunk Mária országa, ha a „Mater dolorosa”, a Fájdalmas anya a rendőrökkel és katonákkal ellenőrzött kerítésünkön kívül marad? Mert hogy’ is lehetnénk Mária országa – Mária nélkül?