Halálos zuhanás a legritkább esetben nevettet meg olyan önfeledten a moziban, mint Woody Allen új vígjátéka a befejezésben. És ráadásul egy csöppet sem kell szégyellnie magát a nézőnek, szívből jön a nevetés, ahogy a Mester is teljesen komolyan adja elő a halált egy liftakna mélyén. Komoly a nevetés, komoly a tragédia – ez Woody Allen utánozhatatlan tudománya. Ezt bírja kicsikarni most is az alaposan kiagyalt, ellentmondásos, abszurd meghökkentéstől sem mentes történetével és a filmtörténet alighanem legbizarrabb befejezésével.
Főhősét most is a saját szócsövének használja, miközben lényegében eljátszik egy előre kitervelt gyilkosság gondolatával. Abe filozófia tanár, aki kiábrándult a filozófusok szóvarázslásából, a tanításból, az életből is. Amikor a Rhode Island-i kis főiskola nyári szemeszterére megérkezik, az ájult tiszteletet és a kíváncsiskodó pillantásokat az illúzióját vesztett és életunt ember közönyös udvariasságával fogadja. Semmit nem jelent számára, hogy a magánéleti románcainak híre és a bölcseletben felépített neve mennyire felkavarja a kis közösség levegőjét. Valaha könyveket írt, nemzetközi segélyszolgálattal bejárta a világot, segíteni akart az embereknek.
Mindebből nem maradt semmi, nem képes hinni semmiben, főként magában nem. Az életet üresnek, a filozófiát szócséplésnek, a tanítást értelmetlennek tartja. Ezt többnyire belső monológ gyanánt adja a néző tudtára a film, ez a belső narráció az őszinte kiábrándultságot viszi be a jelenetek könnyed cinizmusába. Excentrikus és karizmatikus személyiségével Abe egy csapásra meghódítja a tanítványait. Az elveszettnek látszó férfi a nők fantáziáját is azonnal megmozgatja. Ezt az életismeretet lehet imádni WA-ben: nem csak a legszexibb, ám házasságában boldogtalan professzornő veti ki Abe-re a hálóját, hanem az egyre szorosabb barátságuk során tehetséges tanítványa, az üde, szépséges Jill is óhatatlanul beleszeret.
Mindez nem lenne más, mint egy finoman nyálas, szokvány romantikus komédia intellektuális mázzal leöntve, de a még annyira kopott sablonokat is bevonja Woody Allen hamisítatlan, lefegyverzően gátlástalan személyisége. Láthatóan nagy élvezettel játszik a hősei sorsával és érzelmeivel, minden fordulat mögül letagadhatatlanul az ő kaján tekintete villan elő. Ahogy az életunt Abe szerepében a rendkívüli Joaquin Phoenix, pocakját tüntetően kidüllesztve, eljátssza a nihilista antiférfit, s időnként előtörő szóáradatát kiköpötten Woody Allen-esre vett gesztikulációval kíséri, az a leglestrapáltabb sémákat is egyéni színben csillogtatja meg.
Speciális Allen-es sznobéria, ahogy van itt szó Sartre-ról, Beaovoirról, Kirkegaarról, az egzisztencializmusról (érdekes, hogy Gide kimarad a szórásból, pedig ő lenne igazán a sorba illő, ami a komplett intellektuális gyilkosság későbbi kitervelését illeti.). És van itt mosolyogtatóan komoly előadásban sok intellektuális szócséplés Jill és Abe között a nagy sétáik közepette – de ezúttal ezeken ott érezni az alkotói iróniát, sőt, öniróniát is. A szavak üres varázslatával játszik maga a film is, sőt, még azt a jelenetet is részben magakellető szerepjátszásnak foghatjuk fel, amikor Abe egy bulin orosz rulettezik, kétszer is elsütve egy pisztolyt a halántékára fogva.
Ekkor következik be a nagy véletlen: Abe és Jill kihallgatnak egy beszélgetést, amelyből egy korrupt és gonosz bíró kártékonyságára derül fény az idegen társaság szavai nyomán. És ekkor jön igazán működésbe Woody Allen játékos kedve, Abe ugyanis – megint csak a belső monológ nyomán értesülünk róla – elhatározza, hogy megszabadítja a világot egy rosszakaratú, bűnös és gonosz embertől, azaz megöli a bírót. és ez ad célt unt életének.
Az előre elhatározott gyilkosság évtizedek óra kísérti WA-t, mondhatni, Dosztojevszkij nyomán ő is kipróbálta már néhány hősén keresztül a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovjának tettét. Woody Allen persze nem Dosztojevszkij, az ő hősei nem burkolják be a kivételesség és felsőbbrendűség filozofikus elméletével a gyilkosságot. Ők csak meg akarnak szabadulni valakitől, előre kitervelt módon, tökéletes bűntényt produkálva. Így volt ez az 1989-es Bűnök és vétkek című Allen-filmben, vagy a 2005-ös Match Point-ban és így van most is. Azzal az óriási különbséggel, hogy ezúttal semmi személyes érdek és ok nem indokolja Abe elhatározását, nincs kényszer, csak az a szándék, hogy a világot megszabadítsa a kártékony féregtől.
Bármily különös, ettől nem elkomorul a film, hanem könnyed lesz, főként, mert filozófia tanárunknak visszatér az életkedve, már gyönyörűséggel falja az ételeket és gyönyörűséggel fekszik le nem csak a jó bőr tanárnővel, hanem a neki felajánlkozó tanítványával is. (És ismét megfigyelhetjük, milyen kisfiúsan szemérmes Allen a szex témában, a vágynak az intellektuális és kitárgyalható része kap helyet, de a testiség maga nem jelenik meg. És mintha ettől a szex nála mégis sokkal hangsúlyosabb, jelentősebb akció lenne.) Abe felkészül a gyilkosságra, eltervezi és végre is hajtja az elhatározását. Megtörténik a csoda: nem érzi üresnek az életét, van célja és értelme annak, hogy létezik, halljuk a belső narrációban.
Ami ezután következik, ahogy Jill rájön a titokra, az egy szórakoztató társasjáték. Allen kiagyalt, vagy szebben szólva felállított a film első részében egy tételt az élet ürességéről, majd ezzel szemben állította az életnek értelmet adó gyilkosság tételét, s ezt a kiagyalt tételdrámát úgy oldja meg, hogy ebben is mindvégig érezni az enyhén cinikus szerzői akarat külső irányítását. Itt van gyilkosság, de még sincs moralizálás, az viszont ott van a filmben, hogy Woody Allennek megvan a véleménye a világról. És ez nem lett jobb az évek múlásával. Az Abszurd alak Woody Allen abszurd játéka egy irodalmias lehetőséggel, de a film legnagyobb ajándéka a Jillt alakító Emma Stone játéka. Fantasztikusan jó színésznő.
(Abszurd alak ***)